Ha igazán jól akarjuk érezni magunkat otthon, akkor úgy kell kialakítanunk a teret, hogy az folyamatosan változzon körülöttünk. Ha felidézünk az életünkből egy kellemes otthoni pillanatot, az bizonyára valami olyasmi lesz, amikor többen voltunk együtt azonos helyiségben, oldottan, ami azt is jelenti, nagyjából mindenki mással foglalkozott. Valakik ételt készítettek és kínáltak (konyha), mások ettek-ittak (étkező), megint mások beszélgettek (nappali), és esetleg olyanok is akadtak, akik csúsztak-másztak a kövön vagy rohangáltak körbe-körbe, oda-vissza (gyerekszoba). Az egész attól volt annyira jó, hogy mindez egy időben és egy térben történt, az ideális otthont tehát nem az jellemzi, hogy nagy és sok helyiség van benne, hanem az, hogy éppen akkora, amekkorára szükségünk van, és mindenki azt tudja benne csinálni, amihez éppen kedve van. Mivel azonban folyamatosan mást és mást csinálunk, a térnek is folyamatosan változnia kell.

 

Ludwig Mies Van Der Rohe német származású amerikai autodidakta építész ezt az elvárást áramló térként fogalmazta meg, amelyet lehatárolatlanság és folyamatos funkcióváltozás jellemez. Az otthon ugyanis nem annyi, hogy kinyitom és becsukom az ajtót. El akarok szeparálódni – amikor például alszom, tisztálkodom -, de együtt is akarok lenni. Folyamatosan váltogatom a tevékenységeimet, és nem feltétlenül akarok közben folyamatosan helyet is változtatni.

 

Az áramló, többfunkciós terek nem csak azért optimálisak, mert kicsi a lakás, és nem futja nagyobbra. Vegyünk egy barokk főúri kastélyt, ahol szobák végtelen sora nyílik egymásból! Ez lehet nagyon impozáns, de laknánk benne? XIV. Lajos sem volt 300 méter, és ha jobban belegondolunk, a főúri kastélyban is létezett magánlakosztály, amely elrendezésében és méretében nagyjából a polgári otthonnak felelt meg. Madame Pompadour budoárja egyszerre volt szalon, tanácsterem és hálószoba, szóval, áramlott a tér.

 

Van der Rohe kortársa, egy másik zseniális autodidakta építész, Corbusier, aki arról alkotott elméletet, mekkora az akkora. A Modulor elnevezésű teória lényege, hogy az emberi test arányait veszi alapul az építészeti tervezésben, az épületek megformálásában és a térszervezésben. Az emberi test arányrendszere ugyanis meghatározza, mekkora az az ágy, szék, asztal, ajtó, szoba, amelyben az ember jól érzi magát. Ezért lehetetlen például betartani a mostanában nagyon divatos, többfunkciós kanapék ígéretét, hogy egyszerre alkalmasak ágynak és ülőkének is.

 

Nemcsak a használati tárgyak és a bútorok, hanem a lakótér mértéke is az emberi test, de ennek térnek nemcsak a fiziológiai, hanem a lelki és szellemi igényeket is ki kell elégítenie. Vagyis nélkülözhetetlen, hogy tisztában legyünk ezekkel az igényeinkkel, és még véletlenül se egyéb, külső tényezők irányítsanak otthonunk kialakítása során. Szomorú mementóként idézzük fel a vidéki kockaházakat, amelyekben a folyosóról szobaajtók nyílnak, amelyeken ritkán megy be valaki. Az ilyen típusházak ráadásul éppen a telek közepén állnak, a helyiségeket tartófalak választják el, felülről pedig gyenge födém határolja az épületet, vagyis sakk-matt, a változás gyakorlatilag esélytelen.

 

Márpedig a klasszikus értelemben vett szülői ház nagyon sokféle életciklus és életmodell kiszolgálására képes. A legénylakás páros fészekké alakul. Később megérkeznek a gyerekek, akiket eleinte elég lehet egy szekrénnyel elszeparálni, később azonban falat is kell húznunk, főként, ha a barát-barátnő is megérkezik. Ebben az életciklusban könnyen előfordul, hogy a mamát vagy a papát is be kell fogadni a lakásba. Azután a gyerekek kirepülnek, az idős szülők pedig elmennek. Végül jó esetben megint ketten, rosszabb esetben egyedül maradunk, a szülői házat a fiunk foglalja el. Azután a legénylakás páros fészekké alakul...

 

Egy fiatal hongkongi építész gyerekkorában az előszobában aludt. Aki ismeri az ottani lakásviszonyokat, tudja, hogy ennek oka nem a rideg, elutasító szülői attitűd volt, hanem a magas népsűrűség kontra kevés építési terület. Amikor ez a kisfiú felnőtt, és szert tett egy – harminc négyzetméteres – saját térre, a fejébe vette, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. Nekiállt, és összesen huszonnégy (!) funkciót alakított ki benne. A lakása egyszerre volt konyha, nappali, háló, vendégszoba, mozi, fürdő szaunával és a többi. A berendezésnek akadt néhány fix eleme, de a többség mozgatható volt. A tér különböző funkcióit ezekkel a mobil berendezési tárgyakkal hozta létre.

 

Ma, amikor az internetnek köszönhetően elképzelhetetlenül kinyílt a világ, meg kell tanítani a fiatalokat arra, hogy egy kis tér is jóval nagyobb lehetőségeket tartogat annál, mint amit megszokásból gondolunk, vagyis kis költségvetéssel is lehet nagyon jól élni.

 

Építész tanácsadónk dr. Oláh Mihály Zoltán és a modern építésztudomány mai álláspontja szerint háromszor negyven négyzetméter totálisan elegendő egy négyfős család számára. Lényeg, hogy ne építsünk olyan falakat, amelyekhez nem lehet hozzányúlni és ne gondoljuk, hogy az életünk külön-külön helyiségekben zajlik, mert sehol sincs így.