- Ha feltennénk azt az egyszerű kérdést, hogy kicsoda Katona Klári, tízből legalább kilencen rávágnák, hogy énekesnő, popsztár, pedig már réges-rég nem csak az vagy. Százhalombattán utoljára 2009-ben jártál, a Magyar Telekom adományvonal követeként, a Gólyahír Egyesület krízisszállójának átadásán. Vannak más emlékeid is a városról?

 

- Egy nyáron át, szinte naponta leutaztunk hozzátok uszodába. Az utolsó két alkalommal pedig tényleg a Gólyahír Egyesület segítése miatt jártam nálatok.

- Egyszer a telefonos adományvonal kapcsán azt mondtad, hogy a megoldást kereső emberekkel találkozol. Ez megérintett, mert a médiában, de a magánbeszélgetésekben is inkább az a téma, mi a rossz és miért nem lehet változtatni rajta. Az Adományvonal arcaként te egy egészen más arcát láttad ennek az országnak.

 

- Nagyon jelentős volt számomra az a kilenc év, aminek nagy része mások céljainak megismertetésével, támogatásával telt. Elsősorban azért, mert mindig fontosnak gondoltam az egyensúly megtartását. Gyereklányként kerültem színpadra, s nagyon sok figyelmet, tapsot, elismerést kaptam. Szükségét éreztem, hogy visszasugározzak valamit, és ez a munka lehetőséget adott. A jelenség, amit kérdésedben említesz, nagyon erőteljes. Néha azt érzem, a bajhoz, gondokhoz, nehézségekhez való ragaszkodás erőteljesebb, mint a megoldások keresése. Az ötvenhét szervezet – amelyekkel dolgoztam – nem így működik. Jelentős területeken pótolnak hiányokat, oldanak meg megoldhatatlannak látszó nehézségeket s vállalnak olyasmiért is felelősséget, amiért azok sem, akiknek tényleg feladata lenne.

 

- Most sem énekesnőként készülsz Százhalombattára, hanem íróként, az oktatáshoz művészként közelítő emberként, a tehetség felkarolójaként. Miről fogsz beszélni a Születéstől felnőttkorig konferencián?

- A zene, az éneklés vivőanyag. Abban segítenek, hogy megszólíthassam azokat, akik meghallgatnak. Egy ideig csak a dalok segítségével folytathattam beszélgetést, de aztán találtam más vivőanyagokat is. Akadt, aki először az Adományvonal pár másodperces üzeneteiben hallott meg először igazán. Van, aki csak a dalokon keresztül szeretne tőlem bármit kapni. Lettek, akikhez az írásaimon keresztül jutottam el, mert nekik azok adtak új megközelítést. Amióta a gyermekzenei oktatást segítő anyagom, az Óvodás dalaim elkészült, gyakorlatilag a kétévesektől a legfelnőttebbekig mindenkihez tudtam valamilyen módon szólni. Kislány korom óta ezt éreztem természetesnek. Imádtam a kapuban állva köszönni, egy-egy jó szót mondani a járókelőknek. A konferenciát megelőző ráhangolódás, érzékenyítés ebben az évben hozzám köthető, az írásaim adják a vivőanyagát. Ezek érzékeny írások életről, gyermekről, férfiról, kétségekről – mindenről, ami foglalkoztat bennünket, mégis alig beszélünk róla. Szinte valamennyit zenei aláfestésre mondom el, de olyan is van, amelyik különleges fotókhoz kötődik. Tehetséges gyerekeket is hívtam, hiszen az estet követő konferencián a gyermeki létről folyik majd együttgondolkodás. A tanáruk, dr. Fodor Katalin munkásságának minden percét a megoldások megtalálása, az elhívatottság, az előremutatás jellemzi.

 

- Több mint tíz éve adtad ki az "Óvodás dalaim" című CD-t. Milyen tapasztalatok döbbentettek rá, hogy tenni kell valamit, mert szépen lassan elveszítjük a zenélés örömét.

- Sokszor megéltem, hogy a legszeretettebb dalok is mennyire másként hatnak másokra. Amelyekről otthon azt gondoltam, ember nem lesz, akit meg ne érintenének, figyelem nélkül maradtak. Akármilyen furcsán hangzik, az Óvodás dalaim a pályám egyetlen olyan munkája, ami minden hozzáfűzött reményt beváltott. Miért hoztam létre? Meghallottam, hogy a kötelező tantárgyak sorából ki akarják venni az éneket és a testnevelést. A beterjesztés kétszer is a törvénybeiktatás előtti elbírálásig jutott, én pedig dermesztőnek gondoltam, és szerettem volna megoldást találni egy olyan esetre, ha bekövetkezne. Olyan zenei anyagban gondolkodtam, amit a gyerekek saját maguk használhatnak saját örömükre, megfeleltetés nélkül. Mert időközben a két említett tantárgyat a megfeleltetés szintjére süllyesztették. Azt szerettem volna, hogy nagyik, édesanyák gyermekeiket az ölükben tartva, együtt énekeljenek, hogy a kistestvérek egymást tanítsák vele, hogy használják, napi játékuk része legyen, és éljék meg vele a tehetségüket. Véleményezés nélkül. Ez így is lett. Egyébként rengeteg oka van, hogy a zenélés öröme változik. Az óvodákban például tantervi előírás a gyerekek hangját egy bizonyos hangmagasságig "felhúzni". Kérdem, ha mindenkinek ugyanolyan hangokat kell tudni énekelni, hányan fogják úgy érezni, hogy erre nem képesek? Hányan fogják úgy gondolni, hogy nem tudnak énekelni, nem tehetségesek?

 

- Egy helyi továbbképzésen ifj. Csoóri Sándor azt mondta az óvónőknek, mindegy, milyen zenét hallgatnak a gyerekek, csak szóljon nekik egész nap. Te is így gondolod?

- Nem így fogalmaznék, de értem, mire gondol. Én is nagyon fontosnak tartom, hogy a zene műfaja ne legyen kizáró ok. Nem véletlen, hogy az Óvodás dalok népdalai vonósnégyesre, fagottra, furulyára, ütőkre hangszerelten hallhatók. Ez lesz a dal elhangzása után a kíséret is, ha valaki önállóan akarja elénekelni, vagy hangszeres szólistaként, kísérettel akar játszani. Ezek a hangszerek ilyen felállásban a komolyzene megszólaltatását szokták segíteni. Most a dalok szépségét hangsúlyozzák, és közben ledöntik a műfajok közti falakat. A gyerekek pedig teljes zenei formát használnak tanítás nélkül.

 

- Az Óvodás dalaim és az abból készült televíziós sorozat, a Zeneország elérte azt az eredményt, amelyet vártál?

- Az említettek miatt úgy érzem, nagyon jelentősek az eredmények, de szeretném, ha ezt a zenei anyagot még többen használnák. Tény, hogy megváltozott a viszonyunk a zenéhez. Az iskolai ünnepségeken a gyerekek egyre ritkábban szerepelnek énekszámmal. A tehetségkutató versenyek mást mutatnak, a valóságban azonban a megfeleltetés miatt nincs a helyén a zene a kicsik életében. A felnőttek életében is megváltozott a szerepe. Rengeteg háttérzene szól a legkülönbözőbb helyeken, akár zavarásig, de ilyen módon sosem lesz öröm, sem annak a forrása.

 

- Mit felelnél azoknak, akik azt mondják: nekem nincs időm alkotni, nem engedhetem meg magamnak, hogy zenélgessek, festegessek, táncoljak, verseket írjak vagy akár olvassak?

- Azt hiszem, azért nem lettem csalódott, azért nem éreztem sosem, hogy áldozatokat kellett hoznom a sikerért, a zenélésért, mert az élet teljes megélését éreztem egészségesnek. Vannak helyzetek, amikor nem lehetsz művésznő, mert emberként, nőként, feleségként, testvérként, barátként kell helyt állnod. Az egyensúly elvesztése akkor sem jó, ha egy állítólagos "szent" cél érdekében történik.

 

- Belenézve a legutóbbi interjúidba, nyilatkozataidba, elcsodálkozik az ember, miként tudtál annyira eredeti, annyira önmagad maradni egy olyan világban, amelyik kegyetlenül nyom afelé, hogy legyél divatos, szórakoztató, add el magad. Szerintem van abban valami bátorság, hogy még "bonyolult", mélyenszántó is mersz lenni, miközben az emberek egyre gyorsabban és könnyebben fogyasztható kultúrához vannak szokva. Nem félsz attól, hogy nem hallgatnak meg, nem olvasnak el, nem vesznek észre?

- Nem! (nevet) Tényleg nem. Tudod, még mennyi vivőanyagot találhatok?