Személyes otthonkalauz III. - Keresd a formát, ami kifejez!
2014-10-28 - Amikor reggel tükörbe nézünk és felöltözünk, valamilyen formát akarunk felvenni. A ruhánk, a hajunk, a megjelenésünk kifejezi a lelkiállapotunkat, aktuális ambíciónkat, az aznap eljátszandó szerepeinket. A nap folyamán többféle formációt is felveszünk, és egész életünk folyamán formációkban létezünk. Ha a lakást akarjuk be- vagy átrendezni, vagyis személyes terünket formába önteni, gyakran mégis megrettenünk a feladattól.
Sokan érezzük úgy, hogy nem tudunk dönteni, választani, ezért van, hogy a tanácsadók rendszerint remekül élnek. Pedig nincs mitől félnünk. Egyszerűen csak keresnünk kell a formát, ami kifejez. Nem baj, ha nem tudjuk, kik vagyunk. Holnap már úgysem ugyanazok leszünk.
 
A forma az anyag sajátossága. Az építészek formákat hoznak létre az anyagból úgy, hogy a végtelen teret lehatárolják. Amikor az otthonunknak adunk formát, önmagunkat kell kifejeznünk. Hasonlóan ahhoz, amikor rossz kedvünkben fekete ruhát húzunk.
 
Lehet erre azt mondani, hogy új bútort venni nem olyan egyszerű, mint rózsaszínre cserélni a szürke inget. A személyes környezetünkön változtatni azonban olykor pár ezer forintból is lehet. Ennyibe kerül egy doboz festék. Ha pedig felkenjük, nemcsak a szobánk születik újjá, hanem mi is megtisztulunk. Egyszerűen azért, mert újra összhangot teremtettünk a saját világunkban.
 
Mindebből az is következik, hogy az otthonteremtés soha nem fejeződik be. Folyton új és új benyomások érnek minket, változunk, és ha nem változik velünk együtt a környezetünk is, elveszítjük az egyensúlyt. Ilyenkor megint meg kell teremtenünk. Olyasmi ez, mint amikor a csajok elmennek a fodrászhoz. Az új frizura apró katarzis, de ugyanerre a drámára épülnek a nagy otthon-átalakító valóságshowk, vagy azok a tévéműsorok is, amelyekben jó fej "szakértők" megszabadítják a szerencsétlenségbe és tehetetlenségbe süppedt főszereplőt az évtizedek alatt felgyűlt limlomától, ne adj, isten koszától, szemetétől, kicsorbult, funkcióját vesztett kacatjaitól. Ez bizony újjászületés. Életünk végéig folyamatosan aktuális.
 
Aki elveszti a fonalat, és nem tudja megmondani, mi tetszik neki, az nem fogja magát jól érezni a bőrében. A valóságban ugyanis ritkán találkozunk jó fej szakértőkkel, akik önzetlenül, éjt nappallá téve, pénzt és fáradságot nem kímélve dolgoznak azért, hogy mi otthon érezzük magunkat a lakásunkban. Ellenkezőleg: éjt nappallá téve dolgozhatunk mi magunk és a Dáriusz kincsét is rákölthetjük a házra. Ha nem merjük felvállalni, mi tetszik aktuálisan, nem lelünk békességet, örömöt, harmóniát. Nem kell megijedni attól, hogy holnap valami egészen más tetszik majd. Mindig vehetünk új irányt az életben, mindig kell új cél, amely új formákkal jár.
 
Hogyan csinálták ezt az őseink? Mindenki épített, nem volt ez külön szakma. Eljutottak a Föld minden részébe, és mindenféle anyagot felhasználtak, amit csak találtak, ami csak alkalmas volt. Lakhelyeket hoztak létre földből, fából, kőből, csontból, bőrből, falevelekből, indákból – és díszítettek, kivétel nélkül. Ha ki akarjuk fejezni önmagunkat, ezt is fel kell vállalni. A díszítés ugyanis az ember ősi igénye. A házat még mindig könnyebb átfesteni, mint egy bőrtetoválást átalakítani, eltüntetni. A fehér falak azonban azért a barátaink, mert állandó hátteret biztosítanak ahhoz, hogy kedvünkre alakítsuk a színeket és a formákat akár a könyvespolc átrendezésével, egy új függönnyel, terítővel, szőnyeggel. A közegnek, amiben élünk, be kell tudnia fogadni a formai igényeinket.
 
Feléleszteni egy tájegység hagyományos lakáskultúráját? Visszamenni az időben? Oláh M. Zoltán, építész tanácsadónk ezt egyáltalán nem tartja jó ötletnek. Be lehet emelni a régit, ha képesek vagyunk új jelentéssel megtölteni. Kilógni a sorból? Csak ennek van értelme! A túlzott szabálykövetés Orwell világát idézi. A szakember még abban a társadalomban szerezte diplomáját, amikor nem volt ildomos tömör kerítést építeni. A felülről jövő üzenetek arról szóltak, hogy senki se különüljön el, mindenkinek legyen átlátható az élete – és mindenki legyen feljelenthető – teszi hozzá a kortanú keserűségével. Amikor azonban több mint tíz évet dolgozott az állami műemlék-felügyelőségnél, éppen azzal szembesült, hogy az emberek minden korban, helyen és helyzetben az egyediségre, önmaguk kifejezésére törekedtek. Nem volt két egyforma ház. A panelek, a tömeggyártás, vagy legújabban a "mediterrán lakóparkok" kifényezett világa ennek az évszázados tapasztalatnak mond ellent.
 
Nem az a valódi közösség, ahol ugyanolyannak kell lennem, mint a többiek, hanem az, ahol felvállalhatom a másságomat. Ha pedig meguntam valamit, azt is fel kell vállalni és ki kell cserélni. Az élet ugyanis folyamatos változás. Nincs állandóság abban, ami él. Amikor állandóság van, az a halál. Ezért is különlegesen fontos képesség az elengedés. Ha valaki túlzottan kötődik a tárgyaihoz, azt a végén megfojtják a haszontalan limlomok. Amire nincs szükségünk, azt el kell távolítani. Akkor jön a megtisztulás, és újjászületik az alkotókészségben rejlő erő.
 
Anyagokkal és fénnyel képezünk formákat. A falnak például nagyon sok funkciója van azon túl, hogy határolja a teret. A főépítész azt tanácsolja, semmiképp se vegyük magunkat körül bonthatatlan falakkal, mert az életünk folyamatosan változik. Másra és másra vágyunk reggel, délben, este, télen és nyáron, fiatalon, középkorúan és öregen.
 
Sorozatunk következő részének vezérfonala a mobilitás lesz, és azt a kérdést is megvizsgáljuk, milyen is a szükséges és elégséges nem túl nagy.