Hámozom a krumplit itthon, a konyhámban. Szombat délután van. Kint lóg az eső lába. Makóra gondolok. Egy hete jöttünk haza a Dél-Tiszántúlról, a Tisza-Maros szögében fekvő szép mezővárosból.

Hosszú az út Budapestig, zötyögés, átszállás, eső.

 

S ami mögöttünk maradt: A Bástya Hotel tiszta szobái a változatos reggelikkel, a Makovecz Imre tervezte csodálatosan berendezett kultúrház, a buszpályaudvar, a Makói Hagymatikum gyógyfürdő, ami csodaszép. A helyi lakosok a "fürdők fürdőjének" és a "fürdők templomának" becézik. Élveztük a 42 fokos alkalikus víz selymességét és a Maros folyóból hozott iszap, gyógyító hatását.

 

Sétáink során láttuk a belváros gótikus református és katolikus barokk templomait, a Korona Szállót, a régi Megyeházát, a "makói magyar királyi állami főgimnázium" épületét, előtte a parkban József Attila szobrával. "Szeretném, ha vadalmafa lennék! / Terebélyes vadalmafa; / s hogy testemből jóllakhatna minden éhező kisgyermek / árnyaimmal betakarva." – írta a középiskolás diák, aki 1920-tól néhány éven át Makón élt viszonylag jó körülmények között, de az éhezést nem tudta elfelejteni.

 

Hat nap hamar elszalad még akkor is, ha az ember többnyire lustálkodik, kényezteti magát. Alig csomagoltunk ki, máris készülődni kell hazafelé. Táskáink szűkebbek lettek, hiszen a "makói hagymások" hagymáiból mindannyian vásároltunk a nagy piacon.

 

Köszönjük az önkormányzat támogatását, hogy hozzásegített bennünket e szép élményekhez. Gondolataimat természetesen József Attila verséből vett sorokkal fejezem be.

 

"Nagy városokról beszélt a messzi vándor / Ott az emberek nem ismerik egymást / A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak / Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, úgy hallgatják / Meghallgatják, aztán elmesélik, milyen szép volt, / és azok is örülnek neki."

 

Kocsis Sándorné

klubtag