Nagy Gáspár (1949-2007.), egy kis Vas megyei faluban született. Meghatározó élménye a paraszti élet és a kereszténység volt. Kisgyerekként találkozott 1956-tal, amikor náluk is megszálltak nyugatra menekülő forradalmár diákok. 1958 júniusában látta, hogy édesapja és nagybátyja megsiratta a kivégzett miniszterelnököt.

 

1985-ben távoznia kellett az írószövetségből az Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse miatt, amelyben Nagy Imre tisztességes eltemetéséért és gyilkosainak néven nevezéséért emelt szót. A következő évben a Tiszatáj szerkesztőségét váltották le A Fiú naplójából című költeménye megjelentetése miatt. A versben tiltakozott a forradalom elárulása ellen és felmondta az értelmiség és a hatalom 1956 után kötött kompromisszumát.

 

1971-ben a Szombathelyen megjelenő Sor című antológiában bemutatkozásként így írt: "Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek."

 

Szombathelyi kezdő költőként ismerkedett meg a Kilencekkel. Az ő segítségükkel talált rá mestereire: Nagy Lászlóra, Kormos Istvánra, Weöres Sándorra, később Jékely Zoltánra és Pilinszky Jánosra.

 

Világszemléletének alakulásában fontos szerepe volt 1968-nak, a Prágai Tavasz letörésének. A politikai rendőrség is ekkor írta róla az első jelentéseket, megfigyelése egészen a rendszerváltásig tartott.

1981-től 1985-ig a Magyar Írók Szövetségének titkára, 1985-től két évtizeden keresztül a Bethlen Alapítvány titkára volt. 1988-ban az első független folyóirat, a Hitel szerkesztője lett, 2004-től a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségét vezette.

 

A rendszerváltás előtt Nagy Gáspár költészete beszélt legnyíltabban a kommunista diktatúra bűneiről. Költészete nyílt szembenállás volt az önkényuralommal, de meglátta a rendszerváltás visszásságait, képmutatatóit, köpönyegforgatóit is. Verseiben és prózai írásaiban számtalan kortársával folytatott művészi párbeszédet, rendkívül gazdag volt közép-kelet-európai szellemi kapcsolatrendszere.

 

A városi könyvtárban rendezett személyes hangvételű visszaemlékezésekből kiderült: szellemileg, erkölcsileg maximálisan elkötelezett, közösségi, közéleti, mégis modern költő volt. Egyik utolsó versében (Jegyezvén szalmaszállal) így írt: "... egy szalmaszállal, tudjátok-e?/ talán a menthetetlent mentitek./– ... kívül és belül:/ poklosan örvényült, háborult világ,/ de a remény sohasem meghaló,/ ha minden utolsó szalmaszál/ ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!"