Hol is tartottunk? Ja, a sushi séf. Ő is megjött idővel, de előtte még történt egy s más. Egy nap például vidáman mesélte az igazgató, hogy hamarosan érkezik a felesége, mert ő is itt fog dolgozni a hotelban. Ugyanis Angliában ismerkedtek meg, mivel ott is együtt dolgoztak. Erre gyorsan kreált neki egy pozíciót, mivel a kisvárosban nyilván nem kapott volna munkát.

 

Aztán persze kiderült a lényeg. Az igazgató felesége ugyanis lengyel volt és egyelőre egy kukkot sem beszélt dánul. Így mondjuk tényleg nehéz.... Még örültünk is neki, gondoltuk legalább lesz egy félig meddig barát a sok dán között.

 

Meg is érkezett a hölgy, és új seprő, jól seper alapon elkezdte szervezni a munkát. Amíg csak a dán recepciósokat piszkálta addig nem is volt sok probléma, persze a dánok nem is törődtek vele nagyon. Igazából a dánok semmivel sem törődtek nagyon. Szépen eldolgozgattak, de nem bosszankodtak semmin.

 

Aztán persze hozzánk is eljutott, de a konyhaajtóban szerencsére elakadt. A konyhán ugyanis a séf a korlátlan úr és Rasmus ezt meglehetősen komolyan is vette. Persze, mivel én nem voltam szakács, így hamar kitalálta, hogy segítsek neki a rendezvényeken és a különböző céges foglalásoknál. Nem volt ezzel semmi baj, bar elég nehezen jöttünk ki egymással.

 

Ami azt illeti elég nehezen jött ki mindenkivel, Jens, az igazgató ezért bedobta az egymillió dolláros ötletét. Mely szerint csapatépítő tréninget kell tartanunk! Egy szombati napon aztán – még szezon előtt voltunk – hagytunk pár embert a szállodában és csapatostul buszra szálltunk, hogy meglátogassuk az aalborgi Tivolit vagyis Vidámparkot. Ez persze jóval szerényebb méretű, mint a koppenhágai, nagyjából a szép emlékű budapesti parkra hasonlít, a játékok is nagyjából annyira megszokottak, de néhány erős masina is.

 

A buszba pakolt pár tálca sörnek köszönhetően már meglehetősen vidám volt a társaság, amikor megérkeztünk, de mivel én nem szoktam inni, pláne sört nem, így kimaradtam ebből a nagy vidámságból.

 

A dán kollégák a beléptetés után rutinosan elindultak az első talponálló felé és mikor legközelebb találkoztunk kb. fél óra elteltével már igen vidáman billegtek a hullámvasút kapujában.

 

Mindannyian kaptunk egy napijegyet, amellyel korlátlanul használhattuk az összes játékot, így pár szabadesés és néhány kör hullámvasút után zöld arccal nézelődtünk egy padon és fogadkoztunk, hogy soha többet ilyesmit... Ebben mondjuk egyforma volt magyar, litván, dán és lengyel. A végén már a gyerekeknek szánt Kukac vasútra is felültünk, mert az viszonylag veszélytelennek látszott.

 

Az így eltöltött négy óra után találkoztunk az egyik étteremnél és megvacsoráztunk, kávézgattunk, iszogattunk éjfélig, majd a – rajtunk kívül - erősen betintázott társaságot, hazafuvarozták. A buszon még előkerült egy karton sör, így a csapat virágos hangulatban ért haza. Sokat amúgy sem érnek ezek a tréningek, legfeljebb arra volt jó, hogy rájöjjenek, hogy mi is civilizált népek vagyunk. Addig látszott rajtuk, hogy nem nagyon tudnak hova tenni minket a "kelet-európaiakat".

 

Ugyanakkor érdekes volt látni, hogy a totál elázott igazgatót két szakács támogatja haza, miközben a lengyel feleség nagyon rosszul hangzó mondatokat présel ki magából. Viszont az igazgató másnap reggel nyolckor, úgy lép ki az irodájából, mint akit skatulyából húztak ki és még az a két kolléga sem enged meg magának semmiféle bizalmaskodást, akik tegnap tulajdonképpen ágyba dugták. Gyorsan elképzeltem ezt a szitut itthon....

 

Szóval, a csapatépítés megvolt, de persze a dolgos hétköznapok kicsit máshogy festettek. Történt ugyanis, hogy az igazgató feleségének az öccse szintén Angliában dolgozott a barátnőjével. Gondolták, átjönnének Dániába. Egyrészt mert kicsit jobb a pénz, másrészt meg alakulni látszik a családi vállalkozás.

 

Ezt persze már nyáron mondogatták nekünk, hogy milyen jó is lesz, majd ha ők megjönnek, mert a srác egy hihetetlenül képzett szusi séf, a barátnője pedig gyakorlott pincér. Nem is nagyon bántuk a dolgot, bár az első lengyellel nem lettünk túl jóban, gondoltuk a többi azért csak jobb fej lesz. Végül is "polak wenger dwa bratanki" nem igaz?

 

Meg is jöttek a fiatalok, aranyosak voltak, mi pedig jó fejek. Elvittük őket várost nézni, megmutattunk mindent, és általában is igyekeztünk segíteni a beilleszkedésüket. Persze, menet közben azért kiderült, hogy a hihetetlenül képzett szusi séf valójában nem is szakács és az ecetes rizs nyers hallal történő rafinált összetekerését is valószínűleg Krakkó külvárosában tanulta egy kínai kifőzdében. A barátnője, pedig annyira pincér, mint én, vagyis két darab tányért még éppen ki tud vinni, anélkül, hogy magára vagy a vendégre borítaná az ételt.

 

Ezzel sem volt különösebb gond, a dánokon kívül ugyanis senki sem volt szakképzett vendéglátós. Viszont a lány, nevezzük Magdának valószínűleg bírta az igazgató ígéretét, mely szerint mindenféle újításokat és reformokat vezethet be a reggeliztetésben.

 

Magyarán azt hitte szegény, illetve úgy tájékoztatták, hogy ő valamiféle főnöknek jön ide. Persze az információ valahol úton a dán pincérek felé elsikkadt, így hiába adott utasításokat nekik, a dánok gyakorlatilag meg sem hallották. Szerintem nem is nagyon értették, hogy idejön egy lengyel kislány, és azonnal átveszi az irányítást. Ráadásul a dánok igen jók a szabotázs műfajában, így szegény lány pár héten belül az idegösszeomlás szélére került.

 

Mondjuk az sem sokat segített a jó viszony kialakításában, hogy kb. naponta üzengetett a dánoknak meglehetősen keresetlen szavak kíséretében az üzenőfalon. De ezzel legalább elvoltak egy darabig és nem volt olyan unalmas a munka.

 

Sok haszna nem volt amúgy ennek a cicaharcnak, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a dánok hozzánk való viszonya is kezdett megváltozni. Gondolom úgy voltak vele, hogy minden "keleti" hasonló lehet. Mi még tartottunk magunkat, de látszott, hogy a diplomácia már kevés lesz....

 

Ezt Jens, az igazgató is érezhette. Ha másból nem, hát abból, hogy hol egy dán, hol egy lengyel ment hozzá panaszkodni a másikra. Ebből aztán levonta az egyetlen megfelelő következtetést: sör! Mármint csapatépítő tréning, amelyet egy sörgyárban tartunk!

 

Pompás, ennél jobban nem is szúrhatott volna ki velem. Sebtében meg is szervezte. Vasárnap jött értünk egy busz és elvitt a közeli kisváros sörgyárába. Mivel hallottam olyan pletykát, hogy épp valami helyi sörfesztivál van, eléggé meglepődtem, hogy a gyár kong az ürességtől. Tulajdonképpen mi voltunk ott egyedül.

 

Egy ismerős kolléga várt minket, aki néha kisegít a szállodában pincérként a nagyobb rendezvényeken, de egyébként itt dolgozik a sörgyár éttermében és amolyan idegenvezetőként is funkcionál, ő vitt körbe minket a sörfőzdén és a palackozón.

 

Először illedelmesen meghallgattunk egy rövid tájékoztatót a gyár történetéről, a termelési adatokról és a sörfajtákról, majd elindultunk, hogy bejárjuk a gyárat és megismerkedjünk a sörfőzés folyamatával. Mivel én annak idején tanultam erről és az angolját sem nagyon értettem a kollégának, így értelmesen figyelő arcot vágva, percenkénti két helyeslő bólintással letudtam az együttműködést. Egyébiránt szerintem egy sötét, kocsmaszagú üzemlátogatás annak sem nagy élmény, aki szereti a sört.

 

Bár ki tudja, az a litván kolléga, aki gyakorlatilag bármit megiszik, ha ingyen van és édesebb az ecetnél, érdeklődve tekergette a nyakát és látszott rajta, hogy élvezi. Mondtuk is neki, hogy számára nyilván ez lehet a mennyország.

 

Az üzemlátogatás után visszamentünk az étterembe, ahol már várt minket a vacsora. Jellemzően halak, kagylók és jobbnál jobb dán ételek. Már kezdtem pánikba esni, amikor találtam némi sültoldalast és saslikot meg főtt krumplit. Nem kis mázli, ha inni már csak sört lehet. (Ez így nem igaz, volt például Jolly Cola is. Pazar!!)

 

Ekkor még csak öt óra volt és mivel tudtam, hogy a buszt kilencre hívták vissza, nyilvánvaló volt, hogy ott ragadtunk a sörgyárban és itt más program már nem lesz csak evés meg (sör)ivás.

 

Elkezdtünk enni és Per szépen hozta a sört. Minden üveg sörről mesélt valami érdekeset, hogy hányféle malátából keverték, meg, hogy valami sziklát hevítenek 1500 fokra és bedobják a sörbe és a kőből kiázik valamilyen ásvány, amitől az finom lesz (nem a kő, hanem a sör), elmesélte, hogy az adott sör hol és milyen díjakat nyert mindenféle tanyasi, futottak még sörfesztiválon stb. stb.

 

Mindenesetre látszott rajta, hogy szereti a sört munkáját és mellette igazi lokálpatrióta. Mivel nekem már úgyis mindegy volt - mondtam M-nek, hogy kocsival jöjjünk, de hülyék voltunk, na mindegy – elkezdtem kóstolgatni a söröket. Ittam pilseni típusút, porter sört, karácsonyi sört és húsvéti sört, sőt még narancsos sört is. Ezen tapasztalatok alapján három sörfajtát különböztettem meg: 1, nem olyan rossz 2, nagyon rossz 3, borzalmas.

 

Amikor letelt a csapatépítésre szánt idő, felszálltunk a buszra és hazajöttünk.

 

Két tanulsága mindenesetre volt ennek a kirándulásnak:

1, Mivel most sem sikerült megszeretnem a sört, - pedig próbálkoztam becsülettel - valószínűleg ez már így is marad.

2, Ülve ugató vadászkutya legyek, ha még egyszer elmegyek valamilyen közös programra a kollégákkal a szabadidőm terhére.

 

Folytatás következik.