Ám Szent Iván éjszakája mégsem 21-ére esik, hanem 24-ére. A kétféle időszámítási mód közötti különbség a ludas abban, hogy a napforduló a naptár meghatározása óta már előrelépte ezt a három napot (naptárcsúszás-naptárreform). Így az a napforduló, ami régen 24-ére esett, ma 21-ére esik.
Az északi féltekén élők számára a nyár a meleget, a termés betakarítását és az érést hozta magával. A napforduló ünneplését azért is tartották fontosnak, mert bár még több meleg hónap volt hátra, mégis a napok ekkortól, a nyár ún. "közepétől" kezdtek el rövidülni. Az ünnep így az elmúlást, a tél közeledtét jelezte előre. Az ünneplést igazából nem is a nap felkeltével, hanem az ünnep előestéjén, illetve éjszakáján kezdték. Az éjszaka egyébként a sötétség és a halál birodalma, így az évnek ezen a pontján minél messzebb kell űzni az ártó szellemeket a fény erejével: Az emberek ezért tüzeket, máglyákat raktak, hogy így is a fényt idézzék meg, és időtlenné, kortalanná tegyék, legalább ezen az egy éjszakán.
A június 24-e a nyári napforduló napja, december 24-e pedig a télié. Két születés, egy Keresztelőé és egy Megváltóé. A Keresztelő, aki a fényben született, és ezzel a fénnyel kereszteli meg azt, aki majd győzedelmeskedik a halálon. De ha a Keresztelő neve Szent János, akkor miért tulajdonítják az ünnepet mégis Szent Ivánnak? Azért, mert az Iván név a régi magyar Jovános, Ivános alakjából származik, illetve a János névnek szláv formájából. Eredetileg héber-görög-latin-orosz-magyar eredetű név, jelentése Isten kegyelme, Isten kegyelmes. Így már érthető, hogy a Szent János havának Szent János éjszakája az nem más, mint Iván napja.
Minden cselekvés, amit ekkor végeztek, bűbájos hatású volt: a patakok mellől ekkor begyűjtött virágoknak és gyógynövényeknek gyógyító hatást tulajdonítottak, a forrásokat és kutakat kitisztították és feldíszítették erre a napra. Mindezt azért, hogy növeljék a termékenységet, és a kutakban-forrásokban lakó szellemeket kiengeszteljék. Kutak és források vize körül füstöt támasztottak, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék, továbbá üszögöket vittek a káposztás kertbe, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye.
Az ezen a napon szedett növények gyógyító és fertőtlenítő hatással bírtak mind az emberekre, mind az állatokra, de még a földekre is. Ez az időszak volt leginkább alkalmas a házasságok megkötésére. A sort még hosszan folytathatnánk, hiszen rengeteg szerelmi praktika és bűbáj kapcsolódik még az ünnephez.
Egyes adatok szerint a magyarok a 11. század óta gyújtanak Szent Iván-i tüzet. Bod Péter néprajztudós szerint a 16. században tűzgyújtás alkalmából hosszú éneksorozatot énekeltek, ez volt a Szent Iván-i ének, amelynek során a lányok és legények keresztülugrották a tüzet, amit zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtottak, gyógyító növényeket, és illatos virágokat füstöltek rajta. A hiedelmek szerint a Szent Iván-i tűz nem csak a boszorkányokat, hanem a szeretőket is megmutatja egymásnak. Az olyan anyának, akinek elhalt gyermeke, Szent Iván napja előtt nem szabad gyümölcsöt ennie. A tűzugrálás alkalmából tűzbe dobott gyümölcsnek is fontos szerepe volt, mágikus tárgyként használták. A tűzben sült almát a gyermekeknek szórták, hogy egészségesek maradjanak.
A szerbek körében az ünnep estéjén kötött koszorú szokása terjedt el, s ezt a ház elejére szokták akasztani tűzvész ellen. Százhalombattán vittek koszorúkat a temetőbe is. A fejér megyei szerbek körében hosszú időn át élt ez a szokás: vadon, a rétek bizonyos térségében termő, sárga színű Iván-napi virágot használták fel. Százhalombattán a gyereknélküli és az idősebb családok felkérték a rétre induló fiatalokat, velük hozattak maguknak virágot. A leszedett virág koszorúvá kötése női munka volt. E koszorúknak bajelhárító szerepük van, egy évig, vagyis a következő Iván napig maradnak a házon, s ha addig a szél le nem fújja, vagy valami más módon meg nem semmisülnek, az új koszorú feltevése előtt elégetik, vagy a szemétbe dobják őket. Úgy vélekedtek, hogy annyit kell kötni, ahány épülettel bírt a család. Hitték, hogy általa megvédik a házat, az épületeket, a bennük élőket – embert és állatot egyaránt. A koszorúból jut a templomra is, azt az egyházfi – tutor felesége fonja meg, míg az utcai nagy szerb keresztre kerülőt a kereszthez legközelebb lakó szerb család készíti el.
Kovács Edina történész
Hamvas Béla Városi Könyvtár, Városi Archívum