A mai Románia területén található Kárásztelken, Szilágy megyében született. Nagy szegénységben éltek, mivel a szüleinek többször is új életet kellett kezdeniük a határok átrendezése miatt. Otthon mégis arra tanították, ha vendég jön, Jézus jön, akinek mindig a legszebbet, legjobbat kell elővenni. Kislányként látta örökös gondoktól gyötört édesanyját átszellemülten énekelni a templomban, így hamar eldöntötte magában, hogy az imádság háza jó hely. Apukája kevésbé szerette az egyházat és annak képviselőit, fontosabbnak tartotta a tisztességet, az emberséget és a humort, ami a legnagyobb bajokon is átsegítette.

 

"Én is tapasztaltam olyat, hogy a pap szidott valakit a mise alatt, amit gyerekként is visszásnak éreztem, de egy belső hang azt mondta, tegyek különbséget az Isten csinálta és az ember csinálta dolgok között. Amit Isten csinál, az megörvendeztet, a többire nem kell odafigyelni."

 

Már három évesen elragadtatással szerette a kisbabákat és a nagyon idős embereket, öt évesen "kis tanító néni" akart lenni, később képesítés nélküli pedagógusként "megzabolázta" a nála alig fiatalabb tízedikeseket is. Az élete azonban úgy alakult, hogy mégsem tanár lett belőle, legalábbis, nem iskolai.

Családot alapított, két kislánya született, egészsége azonban rohamosan romlott az első férjétől elszenvedett testi-lelki bántalmazás miatt. Huszonhat évesen súlyos veseműtéten esett át, nyolc napig feküdt öntudatlanul a kórházban, és amikor felébredt, valóságos megvilágosodást élt át.

 

"Jézust láttam kitárt karokkal. Harminchárom kiló voltam, sokáig az ágyból sem tudtam kiszállni, mégis hihetetlen erőt és tudást éreztem magamban, és azt, hogy az emberek igenis megválthatók a szenvedéseiktől."

 

Minden szalmaszálat megragadott, hogy szabaduljon házassága lidércnyomásából. Számtalan levelet írt, vagy tizenötöt egyenesen a Központi Bizottságnak. Talán ebből lehetett elegük az illetékeseknek, mert kiutaltak számára egy nagyváradi állami bérlakást.

 

"Akkor egy vízi erőmű építésén dolgoztunk a hegyekben. Laboráns voltam, mindig azt a szakmát tanultam ki, amivel éppen boldogulni tudtam. Éjjel ismét hangot hallottam, amely azt mondta: ez az utolsó lehetőségem. Harmincnyolc fokos lázzal, vesemedence gyulladással indultam el a lányaimmal a negyven kilométerre levő vasútállomásra. Bíztunk benne, hogy valaki az úton megszán és felvesz minket. Tímea harmadikos, Tünde negyedikes volt."

 

Így érkeztek meg a nagyváradi állami bérházba, ahol jórészt rendőrök és katonatisztek laktak. Ennek előnye is volt. Amikor Maya férje egy alkalommal a lépcsőházban ütlegelte a fiatalasszonyt, az egyik szomszéd azonnal bekísérte a rendőrségre. Amikor végre kimondták a válást, Mayának már csak azzal a problémával kellett szembe néznie: miként tartsa el két gyermekét a hetvenes évek Romániájában, megrendült egészséggel, az apa mindenféle támogatása nélkül?

 

Nyomdai munkája mellett takarított, gyerekekre felügyelt, szoknyát, fehérneműt varrt eladásra. Normát állított magának – óránként hat fehérneműt -, másként nem ment volna. Meggyőződése ellenére belépett a Romániai Kommunista Pártba, ezért ugyanis gázpalackot kapott, amivel főzni tudott a gyerekeinek. A besúgásra, a rendszeres jelentésekre azonban annak ellenére sem tudták rávenni, hogy megfélemlítették és levontak a fizetéséből.

 

Tímea és Tünde már a bukaresti nyomdaipari gimnáziumba járt, amikor megtörtént a rendszerváltás, és sokszorosára emelkedtek az árak. Magyarországra ment munkát keresni és gyógyíttatni magát. Egy tanárnő, akivel az eszperantó nyelvvizsgán találkozott, felajánlotta, hogy lakjon nála egy hétig, és már az első este elhívta magával Biegelbauer Pál előadására, amely egy fényadó tanfolyam utolsó alkalma, beavatás volt.

 

"Úgy éreztem, hazaértem, otthon vagyok, ezt kerestem, amióta élek!"

Ekkor indult el a tanulás, a lélekgyógyászat útján, közben nagyon hamar, orvosilag nem megmagyarázható módon maga is tökéletesen meggyógyult. Rengeteg féle természetgyógyászati és szellemgyógyászati képzésen részt vett, magas szinten sajátította el egyebek mellett a reikit, a fitoterápiát, az alternatív pszichológiát és pedagógiát. Végül a kineziológia lett a "szíve csücske", ma TEK (Transzgenerációs Epigenetikus Kineziológia) tanácsadóként és oktatóként dolgozik.

 

A tanulás egész életén végigkísérte, nyugdíjas korúként ugyanolyan könnyen sajátít el új ismereteket, mint húsz évesen. Szellemi, lelki nyitottságának a mások javára fordítható tudás mellett számtalan barátságot, kapcsolatot is köszönhet.

 

"Hivatalos nemzetközi eszperantista szállásadóként gyakran fogadok külföldieket a lakásunkban. Egyik nyáron, a Summerfest alatt egy fiatal belga táncospárnak engedtük át a hálószobát, de kiderült, hogy csoportjuk vezetőjének is szállásra lenne szüksége. Kisegítettük a szervezőket, átadtuk a nappalit is, mi pedig a férjemmel a rendelőbe szorultunk. Ekkor érkezett a telefon egy franciaországi eszperantistától, hogy szeretné megnézni a magyarok állami ünnepét, fogadnánk-e néhány napra. A rendelőben a kezelőágy még üres volt, így nem kellett elutasítanom. Olyan nemzetközi reggelik voltak nálunk, hogy örült az ember lelke! Árasztani és fogadni a szeretetet – számomra ez az élet."

 

Sokan gondolnak rá a világon hálás szívvel azok is, akik neki köszönik valamely testi vagy lelki bajtól való szabadulásukat. Azt mondja, nem ő gyógyít, hanem "nála gyógyulnak." Az egészség belénk van kódolva, isteni rend szerint működik bennünk minden, de olykor segítség kell ahhoz, hogy újból akadály nélkül áramoljon az életenergia.

 

"A különböző terápiákkal támogatást nyújtok a gyógyuláshoz, de legalább ilyen fontosnak tartom a tanácsadást, a tanítást, mert mindenki maga felelős azért, amit érez, gondol, tesz. Ha ez a három egységben van, akkor beszélhetünk egészségről."

 

Úgy véli, 2012. valóban valaminek a vége volt, és új korszak kezdődött az emberiség történelmében. "Egyre több ember lesz a Földön, aki felismeri a valódi értékeket, és nem kívülről, hanem belülről, a szíve bölcsességével fogja fel és éli meg az élet lényegét. Ez csak annak lehetséges, aki megérti, hogy mindannyian egyek vagyunk."