A kiállítás március 1-jén, 18 órakor nyílik a városi könyvtárban. Bemutatásra kerül Béla bácsi festőállványa, palettája, aminek hátoldalára is festett – egy kisfiú képét -, hihetetlenül kalandos életének dokumentumai és természetesen jó néhány meghatározó képe.

 

Mindjárt a dátum ellentmondásos, hiszen több életrajzban is március 3-át jelölik születésnapként, Takács Péter azonban birtokába jutott az eredeti születési anyakönyv hiteles másolatának, amit a pennsylvaniai Clairtonban állítottak ki. Mi a magyarázat a számtalan visszásságra és homályos pontra, amelyek az életrajzot jellemzik? Miért hallgatott múltja részleteiről az egyébként nagyon is beszédes és jó kedélyű művész?

 

A századik születésnapjával kapcsolatos kívánságáról a kilencvenedik évfordulójára rendezett jubileumi tárlaton 2003-ban beszélt. Azt is elárulta: az Ungváron hagyott képek nélkül nem lehetne teljes egy ilyen tárlat. Amikor Takács Péter eldöntötte, hogy megvalósítja az idős festő vágyát, egyben elmenti a hozzá kapcsolódó kulturális értékeket a jövő generációk számára, azt is tudta: fel kell fejteni az Ungvárra vezető szálakat.

 

Útitársnak Buzay József építész szegődött mellé. Találkoztak az Ukrajnában maradt egykori pályatársak leszármazottaival, ismerősökkel, alkotásokkal, egyebek mellett azzal a mintegy hatvan csodálatosan kidolgozott, kisebb méretű képpel, amelyek egy ungvári sebész főorvos birtokában vannak és egy egészen más Márton Bélát mutatnak, mint amilyet mi Százhalombattán megismertünk.

 

Az utazás közben fény derült a korábban kibogozhatatlannak tűnő életrajzi részletekre is. Az amerikai magyarként született Márton Béla 1941-től élt Ungváron, ahonnét ’45 után rendszeresen vitték a magyarokat malenkij robotra, vagyis kényszermunkára a birodalom távoli, kegyetlen tájaira. Neki, aki ráadásul még amerikai is volt, hetente kellett jelentkeznie a hatóságoknál. Az állandó félelem valószínűleg élete végéig elkísérte, ezért titkolózott, hallgatott, ez magyarázza az ellentmondásos adatokat.

 

Az eredetileg selmecbányai család az elszegényedés elől menekült az Egyesült Államokba, ahol a későbbi Márton Béla Adalbert Lux-ként meglátta a napvilágot. Hentesmester édesapja bízott az új világban, édesanyja azonban soha nem tudta megszokni, ezért 1921-ben a család – vagy egy része - visszatelepült Rozsnyóra, a mama azonban nem sokkal élte túl a fáradságos utazást. Az akkor nyolc éves Lux Adalbertet egy rokon család, Mártonék vették a szárnyaik alá, később a családfő bátorította, hogy folytasson képzőművészeti tanulmányokat.

 

A sors további furcsa fintora, hogy az USA-ban született magyar ajkú fiatalembernek Rozsnyón szlovák nyelvű gimnáziumba, azután Brünnben (Brno) cseh nyelvű szakiskolába kellett járnia, 1934 és ’36 között pedig Gabloncon (most Jablonec) már németül tanulta a festészetet.

 

A történelmi, politikai változások folytonos alkalmazkodásra kényszerítették, és ő élete alkonyáig változott. Sosem sajnálta magát az elszenvedett hányattatások miatt és sosem érdekelte a politika, de miután ’45-ben akaratán kívül szovjet állampolgár lett, mindig Magyarországra vágyott.

 

A lehetőséget 1972-ben kapta meg. Csomagolhatott, de mindent ellenőrzött egy vámtiszt. Csak őt kijátszva rakhatta a kész vásznakat a szőnyegek közé. Egy nagyon fontos festményt, a feleségéről készült portrét azonban nem sikerült elrejteni, mivel az a falon lógott bekeretezve.

 

Később mégis sikerült kijátszaniuk a sorsot, amely számukra leggyakrabban embertelen rendszerek felett ébren őrködő hatóságokban testesült meg. A hetvenes években rokonlátogatóba visszautazó Margitka a szoknyájába varrva hozta haza a képet. A történet azonban – immár Béla bácsi halála után – ismét fanyar kanyart vett. A portré valamely rejtélyes módon visszakerült Ungvárra. Most a Boksay József Megyei Képzőművészeti Múzeum állandó kiállításán látható.

 

Takács Péter hűségesen és kitartóan kutatta az életmű és az életrajz hiányzó, illetve homályos részleteit. Amit megírt, egy jubileumi emlékkönyvben szeretné megjelentetni. Az összegyűjtött dokumentumokat a könyvtár archívumának adta át. Az életművet feldolgozó monográfia összeállítása egy erre vállalkozó fiatal művészettörténészre vár. Ő ugyanis műgyűjtőként egészen más területtel foglalkozik. Azt azonban nagyon fontosnak tartja, hogy a város megőrizze és ápolja Márton Béla örökségét, mert az Százhalombatta kulturális identitásának fontos részévé vált. Bízik abban is, hogy – legalább kölcsön vagy fényképen – további emlékek, képek kerülnek elő. Így például foghíjas az életrajzi gyűjtemény az 1939-ben Rozsnyón készült festmény nélkül, amely történelmi pillanatot örökített meg. Azt ugyanis, amikor az első bécsi döntés után a város néhány évre visszakerült Magyarországhoz, és a Tűztorony tetejére kihelyezték a Kossuth-címert. Béla bácsi egész életében őrizgette ezt a képet, most mégsem tudni, hol van. Nagyon fog hiányozni a március 1-jei kiállításról.

 

A kerek évforduló alkalmából egyébként szeptember 5-én a "Matrica" Múzeumban is Márton Béla tárlat nyílik, és felújítása után ugyancsak bemutatóval szeretne tisztelegni a festő emléke előtt az ercsi művelődési ház.