Az óratoronyban egy manó lakott.

 

Nem volt ez ritkaság azokban időkben, amikor az emberek még észrevették a körülöttük lélegző varázslatos világot a benne élő manókkal, tündérekkel együtt, és nem csak addig néztek, ameddig a szem ellát, hanem kicsit messzebbre is annál... Szóval, azokban az időkben majd' minden városka főterén magasodott egy torony, ahol nagy, kerek óra mutatta a múló perceket. A manók pedig, akik a toronyban éltek, arra ügyeltek, hogy az óra mindig pontosan járjon. Ne késsen és ne siessen.

 

A mi óramanónk igencsak különbözött a társaitól. Míg a többiek a csöndes félhomályban érezték otthon magukat, addig ő inkább a nyüzsgést, a város színes forgatagát szerette, hallgatta a lentről fölszűrődő zajokat, a kiáltozást, gyerekzsivajt, bámulta a városon túli tágas, nagy réteket. Volt az óra fölött egy kis kerek ablak, gyakran kiült oda, és órákig csodált mindent, amit látott. Éjszaka pedig, épp csak egy kicsivel azután, hogy a kis- és nagymutató éjfélkor összesimult néhány pillanatra, leszökdécselt a százhetvenhét lépcsőfokon, és halkan fütyörészve körbejárta a tér házait. Tudta az egész város, hogy van, aki vigyáz az álmukra, így hát mindenki nyugodtan aludt, békésen álmodva egészen hajnalig.

 

Karácsony közeledtével a manó szinte egész nap az ablakban ücsörgött. Ilyenkor a téren igazán nagy volt a sürgés-forgás, mégis, aki jól figyelt, az észrevehette, hogy a nagy sietésben az emberek egy-egy pillanatra megálltak és közelebb húzódtak egymáshoz, mintha csak meg akartak volna melegedni egymás közelében. Összenevettek, váltottak néhány szót, vagy csak hallgattak együtt egy kicsit, aztán mentek is tovább, ugyanolyan sietősen. A manó nem nagyon értette, mire ez a nagy lótás-futás, szaladozás, jövés-menés, meg-megállás, de nem is töprengett ezen, inkább hagyta, hogy őt is hatalmába kerítse az a boldog izgalom, ami ezekben a napokban olyan ragadós volt, mint máskor a nátha: egyik emberről a másikra terjedt.

 

Az Ünnepet megelőző reggel is úgy indult, mint a többi. A nap első sugarai már ébren találták a városka pékmesterét, cipészét, szabóját, virágkötőjét, csokoládékészítőjét és postását, akik kinéztek az ablakon, felpillantottak az órára, bólintottak és nekikezdtek a munkának, ki-ki a magáénak. A pék megsütötte az első kenyeret, a cipész nekiült csizmát sarkalni, a szabó hozzáfogott ruhát varrni, a virágkötő asszony megkötötte az első csokrot, a csokoládéárus apró kis csokoládégolyókat formázott, és a postásfiú is útnak indult, hogy kézbesítse a leveleket és képeslapokat. Volt még valaki rajtuk kívül, aki nagyon korán kelt ezen a napon és aggódva figyelte az órát a toronyban. Egy kisfiú, aki azon igyekezett, hogy karácsonyra meglegyen az ajándék, amit a kisöccsének szánt. Már hetek óta munkálkodott egy falovacskán, faragott, szegecselt, kalapált, de még szüksége volt egy kis időre, hogy elkészüljön. Hogy az a lovacska olyan legyen éppen, amilyennek megálmodta.

 

- Bárcsak visszatartaná egy kicsit az óramutatót az a manó! Vajon megtenné, ha megkérném? Megkérdezem a felnőtteket, ők úgyis mindenre tudják a választ, majd megmondják, mit tegyek! - így töprengett, miközben magára kapott kabátot, csizmát és kiszaladt a hóesésbe.

 

Először a péknél kezdett, de egyáltalán nem azt a választ kapta, amire várt: - Sületlenség! Ez olyan, mintha az évszakok járását akarnád megváltoztatni!

 

Aztán a cipészhez ment: Képtelenség! Meg ne próbáld!

A szabó méregbe gurult: Ki hallott már ilyet?! Még hogy a manóhoz!

A virágkötő asszonyság csupa aggódás volt: Édes kincsem, oda még senki föl nem merészkedett! És ha bajod esik?

A csokoládéárus lány sem akarta elengedni: Inkább maradj itt, egyél annyi csokit, amennyi beléd fér, de ne menj! Az is lehet, hogy egy nagyonmorgós-nagyonmérges manó lakik odafent!

A postásfiú el se hitte: Jó vicc, mondhatom! – és már kerekezett is tovább.

A kisfiú elgondolkodva ácsorgott egy ideig a behavazott tér közepén, majd így szólt: Na jó, akkor fölmegyek!

 

És nekiindult. Százhetvenhét lépcsőfokon kellett felkapaszkodnia, ami egy kicsi fiú számára nem kis dolog. Mire felért a toronyba, alaposan elfáradt, és már jócskán be is esteledett odakint. Az óramanó az ablakban kuporgott és nagyon meg volt illetődve, mert először fordult elő, hogy meglátogatták. Nem is tudta, mit tegyen, ezért inkább csak hallgatott. Muszáj volt a kisfiúnak elkezdenie:

- Azért jöttem, kedves óramanó, hogy megkérjelek, ma éjszaka állítsd meg egy időre az óra mutatóit, épp csak addig, amíg elkészülök a falovacskával, amit a kisöcsémnek faragok. Tudod, olyan régóta vágyik rá...

- Hát jó – bólintott a manó

- Hogyan? Mit mondtál? Megteszed, tényleg?

- Időt kell hagynunk a fontos dolgokra. És ez most fontos.

- Hát, jó, köszönöm... - a kisfiú tétován álldogált még egy darabig, mint aki nem hiszi, amit hallott, majd elindult lefelé a lépcsőn.

- Azért azt elmondhatnád – állította meg a manó hangja - mire ez a nagy lótás-futás, sürgés-forgás, jövés-menés, meg-megállás.

 

A kisfiú visszafordult és közelebb lépett.

- Készülődünk az ünnepre, és már maga a várakozás is ünnep, legalább annyira örömteli, mint a Karácsony napja. Mintha valami ragyogni kezdene bennünk, eleinte csak pislákolva, aztán lassan fénybe borul minden. És ettől a belső ragyogástól körülöttünk is tündökleni kezd az utca, a tér, a fák, az egész város. Itt van ez a torony például. Első pillantásra azt hinnéd sötét, hisz se lámpa. se karácsonyi égősor nem világítja meg, mégis, ahogy kapaszkodtam felfelé a lépcsőn, minden lépcsőfoknál egyre világosabb lett, mert vártam, hogy itt álljak már előtted és tudtam, hogy minden jó lesz. És látod, most is egyre csak árad a fény, nem a karácsonyi fényektől, hanem attól, hogy mi ragyogunk, belülről. Ehhez persze jól kell tudni várakozni, nagyon jól... Hát erről szól ez az egész, legalábbis szerintem erről, és mivel én így gondolom, így is van és kész. De most szaladok, hogy reggelre elkészüljek!

 

Aznap éjjel különös társaság gyűlt össze a téren. Hálósipkában, pizsamában, házipapucsban ott álltak mind, a korán kelők: a pék, a cipész, a szabó, a virágkötő, a csokoládékészítő és a postás. Hitetlenkedve dörgölték a szemüket és csak bámulták az órát fenn a toronyban, az órát, melynek mutatói moccanatlan álltak. Aztán körülnéztek, és halkan odasettenkedtek az ablakhoz, az egyetlenhez, ahonnét világosság szűrődött ki az éjszakába. Lábujjhegyen bekukucskáltak a szobába, ahol egy kisfiú falovacskát faragott a kisöccsének és már majdnem teljesen el is készült vele.

 

A fura társaság ezután lassacskán szétoszlott, s mivel aludni egyiküknek sem volt kedve, hát dolgoztak egy kicsit műhelyeikben. A pék kicsi karácsonyi kalácsot sütött, a cipész egy pár pici meleg csizmát, a szabó kabátkát varrt, a virágárus fagyöngyből szépséges csokrocskát kötött, a csokoládékészítő angyal formájú pralinékat formázott, a postásfiú pedig karácsonyi képeslapot írt.

 

A következő éjszakán, épp csak egy kicsivel azután, hogy a kis- és nagymutató éjfélkor összesimult néhány pillanatra, a manó szokásos sétájára indult a téren. Messziről észrevette a kis műhelyek előtt a csomagokat, amiken ez állt: Óramanónak, karácsonyra, szeretettel...

 

És ahogy ment, házról házra, mintha minden lépésnél kicsit nagyobb lett volna a fény az utcán, mintha felragyogott volna a város minden háza és fája, pedig éjszaka volt még, vaksötét éjszaka, a téren egy lámpás se világított és a hajnal is messze járt még.