Ötven-száz éve még tudták az emberek, hogy akármilyen helyzetbe kerülnek, nem fognak éhen halni, ha van egy darab földjük. Azt be lehet vetni, meg lehet művelni. A maiaknak ezt újra meg kell tanulni – magyarázta a szerző, aki regényei kulcsmondatait felmenőitől és az élettől tanulta, most pedig irodalmi hőseivel mondatja ki. József Rozsnyai Júlia és Kovács Marianna beszélgetett vele a Hamvas Béla Városi Könyvtárban december 13-án.

 

A Vándorévek első fele a család apai ágának történetét meséli el. A Horvátországi Zadarból indulnak az ősök, hogy hosszú, kalandos vándorlás után a mai Százhalombattán telepedjenek le. Nehéz elhinni, hogy alakjuk, regénybeli sorsuk megalkotója sosem járt azon a dalmát vidéken, amit olyan hitelesen elevenített meg, hogy a horvát származású Kovács Mariannának ma is beleborsózik a háta.

 

Jankovits Márta nem tévén, hanem édesapja történetein nevelkedett. Gyerekkorában ébredt érdeklődése a történelem, a múlt iránt a mai élénk maradt. Egy-egy könyv megírása előtt hónapokat, éveket tölt adatgyűjtéssel, a kor megismerésével. Így történhet meg, hogy néhány valós személynéven alapuló fikcióját szóról szóra igaz történetnek hiszi a tájékozatlan olvasó.

 

A Vándorévek második része Jankovits Ferenc, az édesapa történetével indul és egészében dokumentálható. Szereplői a százhalombattai Óváros jellegzetes figurái, eseményei a helytörténet részét képezik. Mondanivalója - hogy embert és embert nem a vallás, a származás vagy a nemzetiség különbözteti meg - általános és örökérvényű. (Jankovits Márta: Vándorévek I., II. Hírhalom Könyvek 2012.)