- Nagyon régen, ’68-ban ugyanazért jöttem Százhalombattára, mint a többiek: ez volt a lakáshoz jutás leggyorsabb és legolcsóbb – pontosabban ingyenes – módja. Abban az időben sorra épültek a házak, költöztek be a házaspárok. A feleségemmel együtt matematikusként kerültünk ide. Az informatika, amit még csak számítástechnikaként emlegettünk, legerősebben a természettudományokhoz, azon belül is a matematikához kapcsolódott. Állami szabály volt, hogy nem valósulhat meg nagyberuházás számítógépek nélkül. Az informatikában helyezkedtünk el. Először még összekeveredett a technológiai és a gazdasági irányítás, de hamar kiderült, hogy a két területet külön kell kezelni, mivel más minőségű és teljesítményű eszközöket kívánnak. A DKV-t elkerülte a "gagyi", mindig eredeti – halkan jegyzem meg, nyugati – gépeket használhattunk. Végig megmaradtam a szakmámban, hol fent, hol lent. Volt, hogy megszüntettem a saját osztályomat, mert feleslegessé vált. Épp főosztályvezető voltam a DKV-nál, amikor megalakult a MOL.

 

- Mi lett a feladata?

- Először az egyik ágazat, majd az egész vállalat informatikai igazgatója voltam egészen 1999 végéig, formálisan talán 2000-ig. Akkor jött egy osztrák – informatikához ugyan nem értő, de jó kapcsolatokkal rendelkező – ember, akire lecseréltek engem. Ezután még évekig ültem a helyemen, és semmi hasznosat nem végeztem. Nem értem, miért nem rúgott ki. Nemzetközi koordinátorként néha elutaztam Szlovákiába, a Slovnaft-hoz. Ez így ment 2003-ig, amikor a volt MOL-vezérkar egy jelentős része, amelynek már volt tapasztalata nagyvállalat-irányításban, megkapta a vasutat. Informatikai igazgató lettem három és fél évig, nyugdíjazásomig. A MÁV-nál, ha valaki igazgató volt, örökre megtarthatja ezt a titulust. Ezért áll a névjegykártyámon, hogy "nyugalmazott államvasúti igazgató". Arcképes igazolványom nincs, amivel ingyen utazhatnék, mert ahhoz öt éves szolgálati idő kellett volna.

 

- Valamikor a MÁV is igen kiemelkedő vállalata volt hazánknak. Ezt mára elég nehéz elhinni.

- A rendszerváltozás előtt a gazdasági elszámolás azon múlott, hogy ki számolt el. Minden komoly megbeszélésen, többmilliós fejlesztési tárgyalásokon ott ült a munkaverseny felelős, a KISZ, a párt, mindenki, akinek semmi köze sem volt hozzá. Akkoriban a MÁV állam volt az államban. Komoly tradíciókkal, hatalommal rendelkezett, például önálló nyugdíjpénztárral. A volt MOL-osok elindítottak egy olyan folyamatot, hogy ebből a félkatonai szervezetből modern nagyvállalat váljon. Most mégis majdnem minden állami tulajdon, alig lehet kiszámolni, mennyi a MÁV vagyona. Azt mondják, a vasút élősködik az országon, de ez így nem igaz. Az állam, mint tulajdonos megmondja, hogy mennyiért vigyen el egy utast A-ból B-be, de a vasútnak ez nem annyiba kerül. Ezt az ellentmondást kellene korrekt megrendelői-szolgáltatói szerződésben feloldani.

 

- Olyan szenvedéllyel beszél a vasútról, ahogy a régi finomítósok a DKV-ról.

- Nekem épp azért tetszett a MÁV, mert olyan volt, mint a régi DKV. A finomítónál kevesebben voltunk ugyan, de a MÁV-nál negyven-ötvenezer ember között ugyanazt éltem meg. Zárt közösséghez tartoztam, amiben jól érzik magukat az emberek. Ez itt, Battán eltűnt a MOL megalakulása után, és megszűnt a finomító kitüntetett helyzete is.

 

- Meséljen a családjáról is!

- ’70-ben született az első fiam, Zoltán, aki szintén matematikus és informatikával foglalkozik. ’71-ben látta meg a napvilágot Levente, aki erdőmérnök és jelenleg munkanélküli. Közben elváltam, és az új páromtól két lányom született. A nagyobbik Ágnes, aki újságíró szeretne lenni. Meggyőztem, hogy olyan nincs, hogy "csak" újságíró, tanuljon szakmát! Most a mesterképző utolsó évét végzi a szegedi bölcsészkar magyar szakán. Anna lányom ide jár az Arany János gimnáziumba, jövőre fog érettségizni. Komoly, pozitív változáson ment át az utóbbi időben, most orvos szeretne lenni. A két fiamtól öt unokám van. Az a fura helyzet, hogy a kisebbik lányom és a legnagyobb unokám osztálytársak.

 

- Hogyan telnek a nyugdíjas napok?

- Nem úgy, mint kellene! Rengeteg dolgom lenne a ház körül, de reggel odaülök a számítógép elé, hogy megnézzem a mail-jeimet, és egyszer csak azt veszem észre, hogy dél van. Most arra kényszerítem magam, hogy visszamegyek a szakmámba és programozni fogok. Az utóbbi éveimet főnökként töltöttem, megpróbálom bepótolni, amiről lemaradtam, ha már úgyis ott ülök a gép előtt. Haszna ugyan nincsen, de megmozgatja az agyamat. Aztán – mivel idegesít – gyűjtöm, hogy az újságírók mit tesznek a magyar nyelvvel. Ja! És geocachinggel is foglalkozom.

 

- Ez afféle kincskeresés, ugye?

- Megkeresem és jelszóval igazolom, hogy ott jártam. Eger környékét már teljesen feltérképeztem. Szeretem a jó vörösbort. A battai borbarátokkal például elkószálunk bortermő környékekre. Megalakulása óta táncolok a Forr-másban. Volt párommal kezdtük, mióta különváltunk, csak én folytatom és fel is lépek. Jó kis csapat, és nem is olyan kicsi! Szeretem a próbákat, a táncház jellegű összejöveteleket velük. A 15 éves jubileumi ünnepünkön és utána csak nekünk húzta a Dűvő zenekar! Egy időre az volt az utolsó fellépésem, mert átestem egy térdműtéten. De azért január elején elmegyek síelni.

 

- Miért jár mostanában mindenki síelni?

- Két sportot lehet bármilyen korban elkezdeni és akárhány éves korig űzni: a sízést és a szörfözést, és mindkettő első pillanattól élvezetes. Persze, így veszélyes, hogy nem vagyok nagy síelő és nem mozgok egész évben, de a társasági része a lényeg. Megyek a családdal, barátokkal, régi DKV-sokkal, szóval többször is, többféle csapattal. Az amatőr sportban elsősorban a társadalmi, közösségi jelleg a fontos.

 

- E népes társaságból kit ajánl a következő beszélgetésre?

- Az idei év nagyon jól sikerült a magyar úszóválogatottnak, úgyhogy szerintem érdemes megkérdezni a városunkban élő, friss Prima Primissima díjas szövetségi kapitányt, Kiss Lászlót.