Ne mondjátok nekem, hogy nem ismertek! Vagy, hogy sose hallottatok rólam. Ha nem csak az orrotok elé merednétek, vagy a földet bámulnátok mindig, hanem fölfele is pillognátok néha, mindjárt rájönnétek, ki vagyok. A nevem Kumulusz Humilisz. Na, jó, lehet, hogy ezen a tudományos-kacifántos néven nem hívott még senki, de higgyétek el, engem mindenki ismer. A parasztember is, aki bizakodva néz az égre és azt gondolja: No, abból a kicsi gomolyfelhőből jön tán egy kiadós eső. A tóparton nyaralók is, akik bosszúsan néznek az égre és azt gondolják: még csak az kéne, hogy abból a semmi kis gomolyfelhőből eső legyen! A fiú meg a lány is, akik fűben fekve néznek az égre és azt gondolják: esik vagy nem, mindenhogyan jó, csak itt fekhessünk örökké, ez alatt az aprócska gomolyfelhő alatt.

Ha felnéztek az égre és ott megláttok egy jelentéktelen kis fehér felhőpamacsot, na, az vagyok én. "Egyszerű gomolyfelhő“ - így fordították le a nevemet, de aki nagy dolgot visz véghez, az nem lehet egyszerű, ugye ez szerintetek is így van?

 

Van egy ünnep minden évben, amiről azt gondoljátok, csak a tiétek, embereké, de hiszitek vagy sem, azon a napon mi is izgatottabban jövünk-megyünk az égen, mint máskor. Magasabban élő testvéreink lejjebb szállnak, nehogy elszalasszák akár a legapróbb csodát is, ami a Földön történik ilyenkor. Jó nézni az embereket, ahogy tesz-vesz, sürög-forog mindenki, készülődnek egész nap, hogy minél nagyobb legyen az öröm.

 

Épp egy ilyen ünnep reggelén történt, hogy Zefírrel, a kósza szellővel elhatároztuk, bejárjuk a Föld minden zegzugát, hogy minél több várakozást, szívrepesést, nevetést lássunk és halljunk.

 

- Gyerünk, gyerünk, menjünk már! - futkosott körülöttem Zefír, aztán a nevemet rikoltozva masírozott fel-alá: - Men-jünk, men-jünk, Kumulusz Humilisz! - Ő volt a legjobb barátom, mégis fel tudott bosszantani ezzel. Ha rászóltam, hogy ne hívjon így, engesztelőn a fülembe súgta:

- Jól van, na, te Eccerű!

Így. Véletlenül se ejtette rendesen, "Egyszerű"-nek, és még csak hozzá se tette, hogy Gomolyka, ahogy felhőtesóim neveztek. Mégis, ezt a nevet szerettem legjobban, mert olyan egyetlenegynek éreztem magam tőle.

 

- A világ végéig és tovább! - rikkantotta Zefír, és komolyan így is gondolta, mert ugyan sokfelé megfordultunk már eddig, de a világ végéig még sose jutottunk. Most megfogadtuk, hogy addig vissza nem térünk, míg odáig el nem érünk. Mentünk, mentünk, mendegéltünk, szálltunk, suhantunk, repültünk, és egyszerre csak - nem is tartott túl sokáig - ott találtuk magunkat az Üveghegy innenső oldalán.

- Ha már ilyen messze jutottunk, menjünk, nézzük meg, mi van odaát! - Zefír határtalanul lelkes tud lenni a saját ötleteitől. Persze könnyű neki, ő folyton-folyvást szaladgál az égen, föl és le, de ki hallott már szaladgáló felhőről? Mi inkább csak vonulunk, lassan, komótosan, szépen. És amit legjobban szeretünk: sokan lenni! Együtt vándorolni, mint egy szép, óriás birkanyáj, vagy különféle alakokat formázni magunkból és jót mulatni azon, hogy a gyerekek a földön milyen furcsaságokat találnak ki bennünket nézve.

 

A világ végéig eljutni, az még hagyján, de az Üveghegyet megmászni, hát az bizony eltartott egy darabig. Egészen az ég tetejéig kellett emelkednünk, hogy elérjük a csúcsot. Lefelé aztán már ment minden, mint a karikacsapás.

 

Persze titokban reméltük, hogy a túloldalon találunk valamit, mégis, amikor megpillantottuk az aprócska házat a hegy aljában, úgy elcsodálkoztunk, hogy egy darabig moccanni se mertünk. Aztán lassan, lélegzetünket visszatartva közelebb merészkedtünk, és akkor meghallottuk a világ leggyönyörűségesebb hangját. A kicsi ház egyik ablakában egy lány énekelt.

Szívrepesve várok világvégi házban,

hogy eljöjjön végre, akit mindig vártam.

Keljen útra értem, találjon meg engem,

bús karácsonyéjben hozza meg a kedvem!

 

- Itt az Ünnep, és ahelyett, hogy örülne, sír és szomorkodik. Tennünk kell valamit, mielőtt egészen belebetegszik a bánkódásba, szegény! Gyerünk gyorsan, keressük meg, akire vár! - Zefír már indult volna, nekem viszont kellett még egy kis idő a felocsúdáshoz. - Hahó, Eccerű barátom, figyelsz te egyáltalán?

Kénytelen voltam ráfigyelni és rögtön emlékeztetni is arra, hogy akik a Földön élnek, nem hallanak minket, ezért kell valami, ami idevezeti azt az embert, aki nevetős kedvet hoz a szomorú lánynak.

 

- Jó, akkor fölkapom ezt a gyönyörű hangot, a hátadra dobom, és meglátod, majd meghallja az, akit illet.

Mielőtt válaszolhattam volna, Zefír már tette is a dolgát, majd belém kapaszkodott és sietve maga után húzott.

 

Szinte az egész Földet bejártuk már, ide-oda röpítettük, erre-arra terelgettük, minden fülbe belesúgtuk a szomorú lány hangját, de nem történt semmi. Néhányan megtorpantak ugyan, voltak, akik egy pillanatra felnéztek az égre, de aztán siettek is tovább. Már esteledett, amikor egy hatalmas, behavazott rét fölé értünk. Messze alattunk mindent puha, fehér takaró borított. Hirtelen azonban a nagy fehérségből előtűnt egy aprócska, sötét folt. Egészen alacsonyra kellett szállnunk, hogy meglássuk a kicsi, pej lovat és lovasát, amint nyugtalanul vágtatnak az ereszkedő sötétben. Zefír szétfújta a világvégi lány hangját a mezőn. Jutott belőle mindenhova, még a lovon ülő fiú fülébe is, aki abban a pillanatban megállította kicsi paripáját, és felnézett az égre:

- Mindig erre a hangra vágytam, nélküle nem is lehet életem már. Ha a világ végéig megyek is, megtalálom a lányt, és meghozom a kedvét. Soha többé nem kell majd szomorkodnia.

Vágtára fogta lovát, repültek, mint a szél, mi pedig hívtuk, csalogattuk őket egyre, hegyeken, völgyeken, erdőkön keresztül, míg egyszerre csak elértük az Üveghegyet. Szegény lovacska, néhányszor megindult, hogy felkaptasson a hegyre, de a sima üvegen nincs teremtett lélek, aki meg tudna állni, így ő is mindig visszacsúszott.

 

- Azt hiszem, itt az ideje egy kis csodának – súgta Zefír, azzal szépen leereszkedtünk mögéjük, én jól körülöleltem őket, a kis szellő pedig lassan felemelt mindannyiunkat, és szinte észrevétlenül repített át bennünket a hegyen és tett le a házikó előtt.

 

A fiú zavartan ácsorgott egy kicsit, épp úgy, mint aki nem tudja, hogyan is került ide, de nem sokáig toporoghatott, mert hirtelen kinyílt az ajtó és nyakába ugrott a valamikor-szomorú-de-most-már-nevetős lány és azt mondta:

- Na, végre már, mi tartott ilyen sokáig?

A fiú talán válaszolt volna, de nem nagyon tudott megszólalni, ezért inkább csak jól megölelte a lányt. Azután még meg is csókolta, és így is maradtak hosszú, hosszú ideig.

 

A fiú és a lány azóta is ott élnek a világvégi kis házban. Ezt egészen biztosan tudom, Zefírrel minden nap meglátogatjuk őket. Nyáron fekszenek a fűben, télen pedig – olyankor jól felöltöznek – a hóban, néznek fel az égre és azt gondolják: Esik vagy nem, mindenhogyan jó, csak itt fekhessünk örökké ez alatt az aprócska gomolyfelhő alatt.

 

Ez volt a mi jótettünk az Ünnep napján. Nem is volt olyan nehéz, igazából még az Üveghegy sem. Azt hiszem, csak meg kell találni azt a két embert, akik egymásnak vannak szánva és valahogyan szépen össze kell terelgetni őket. De tudjátok, az égiek nem lehetnek ott mindig mindenütt. Nézzetek körül jól, biztosan észreveszitek azt, aki épp rátok vár! Szólítsátok meg! Beszéljetek hozzá vagy üljetek mellette csöndesen! Meglátjátok, milyen egyszerű. Mint én. A gomolyfelhő. (Az illusztrációt László Ani készítette.)