- Beszéltem nyelveket, így könnyen tudtam kapcsolatot teremteni, érdekelt a vendéglátás, de a Ceausescu-rendszerben nem is mertem álmodni, hogy valaha szállodát igazgathatok. Az 1989-es romániai forradalom után elindultam Németországba. Magyarországon, Százhalombattán élő gyerekkori barátoknál vártam, hogy megkapjam a vízumot. Akkor jártam először a városban, ahol megismertem későbbi feleségemet, Katalint. Másfél hónap alatt körülnéztem Németországban, de túl ridegnek találtam. Visszatértem Marosvásárhelyre, ahol 1990 márciusában tanúja voltam, amikor a magyarok és a románok összeverekedtek a tüntetésen, láttam a tankokat a főtéren. Borzasztó, polgárháborús hangulat volt. 22 évesen nem is értettem, hogyan eshetnek egymásnak az emberek csak azért, mert más az anyanyelvük. Bár nem láttam a jövőt, úgy döntöttem, eljövök onnan, nekivágok a nagyvilágnak.

A nyelvtudásomnak köszönhetően pár nap alatt találtam állást Budapesten. Battára jártam régi barátaimhoz, akkor vált szorosabbá a kapcsolatom a feleségemmel. Amikor erre lehetőségünk adódott, együtt indultunk Izraelbe. Apai ágon kötődöm az országhoz, de inkább anyagi megfontolások motiváltak. Öt és fél évig éltünk ott. Dolgoztam, megtanultam ivritül (a héber nyelv modern változata), felsőfokú szállodai-éttermi menedzser végzettséget szereztem a haifai egyetemen. Tandíjam nagy részét a helyi Rotary Club segítségével tudtam kifizetni, ahova támogatásért pályáztam. Minden szempontból sok tanulsága volt az izraeli életünknek. 85 országból érkeztek oda az emberek, mindenki hozott és tett hozzá valamit a sajátjából az európai szemnek amúgy is igen színes közel-keleti, mediterrán kultúrához. Barátaink között volt iraki, iráni, marokkói, kanadai, lengyel, orosz, román és még sorolhatnám. Talán a legfontosabb, amit megtanultunk, megszűrni a sztereotípiákat.

 

1995. november 1-jén ott született a lányunk, Andrea. A következő nyáron visszaköltöztünk Százhalombattára. Úgy döntöttünk, kerüljük a nagyvárosi forgatagot és ennek a városnak nagyon jó az infrastruktúrája, sokat fejlődött abban az öt és fél évben, míg nem voltunk itthon. A letelepedés hivatalos része nagyon nehezen ment, sok akadályt gördítettek elém, húzták az időt. Ezért jobb most, hogy a külföldön élő magyaroknak egyszerűbb a honosítási procedúra. Ez sokat jelent mindenkinek.

Pár hónapig pincérként dolgoztam Érden, nem volt energiám vezetői álláshoz. Aztán egy francia szállodalánchoz kerültem középvezetőként, előbb igazgatóhelyettes, majd Székesfehérváron szállodaigazgató lettem. Közben szereztem egy szállodaipari közgazdász diplomát is. Nem volt egyszerű család és munka mellet, de a diploma után egy évvel már a főiskola záróvizsga-bizottságának elnöki teendőit láttam el. Magyarországon még nem működik igazán az élethosszig tartó tanulás, de szerintem a válság rá fogja vinni az embereket, hogy folyamatosan képezzék, illetve átképezzék magukat. Két éve rám talált egy nemzetközi fejvadász cég. Online interjút adtam, majd Bécsben találkoztam először a megbízóikkal, a spanyol NH szállodalánc vezetőivel. A második találkozón olyan ajánlatot tettek, amire nem lehetett nemet mondani.

 

- 2009 óta vezeti a Vígszínház mögötti négycsillagos szállodát. Miből áll a munkája?

- A szállodaigazgató munkája már nem olyan, mint ötven éve. Már nem a hallban barátkozik a vendégekkel, hanem statisztikákat elemez, e-mail-ekre válaszol. Tanácskozunk a kollégákkal, stratégiát dolgozunk ki és valósítunk meg. Nagy a konkurencia, tavaly például ezer új szobát nyitottak meg Budapesten, a négycsillagos piacon. Olcsón lehet ingatlanhoz jutni, sokan fektetnek be ezen a területen, miközben kevesebb a turista. A válság miatt a szállodaipar is szenved. Az első, amit megvonnak maguktól az emberek, az az utazás.

 

- Vannak törzsvendégeik? Kik szállnak meg általában Önöknél?

- A törzsvendég fogalma eltűnőben van. A vendégek nagyon árérzékenyek lettek, kategórián belül az olcsóbbat választják. Egy visszatérő vendégünk van, aki évente több mint 100 éjszakát tölt nálunk. Általában osztrákok, németek, spanyolok jönnek. Utóbbiak ismerik a márkát, amit biztonságosnak éreznek. Amerikaiak, britek is előfordulnak, vagy csoportosan érkeznek Ázsiából, bár az atomkatasztrófa óta kevesebb a japán vendég.

 

- Ha a mondást vesszük alapul, Ön hány ember, azaz hány nyelven beszél?

- Románul, magyarul, angolul, németül és ivritül, de szeretnék megtanulni spanyolul és franciául is. A nyelvtudást nagyon fontosnak tartom. Nyugodtan utazom külföldre, nem érzem magam idegennek sem Londonban, sem Berlinben, sem máshol. Örülök, hogy a lányom az Eötvös Loránd iskolába járt, ahonnan nagyon erős és komoly tudással került ki. Nyolcadikra már megvolt a középfokú nyelvvizsgája. Most az érdi Vörösmarty Gimnáziumban tanul.

 

- Meséljen az utazásairól!

- 15 év után az idén visszatértünk Izraelbe a lányunkkal, megmutattuk neki, hol született. Európában nagyon sokfelé jártunk már. Szerintem a legszebb város a belga Brugge. A feleségemmel az olaszországi Amalfiban ünnepeltük a 20. házassági évfordulónkat. Ez volt az első alkalom, hogy kettesben utaztunk. Jártunk Amerika keleti és nyugati partjain, megmásztuk a Retyezátot, a Fogarast. Ha csak tehetjük, utazunk, túrázunk, vadkempingezünk. Olyankor nem borotválkozom, és a patakban mosakodunk. Ha nem utazom, a kertben teszek-veszek a szabad levegőn. Az idén leeveztünk a Dunán Kulcsig. Ahol még szerintem jövője van Százhalombattának, az a vízi turizmus. Itt van például egy modern rendezvényközpont. Szerintem ebben a városban a konferencia turizmusra nehéz építeni, de hozzáadott értékként jól működhetne. Kikötőre lenne szükség, mólókra, étteremre, szórakozási lehetőségre. Rejlik benne lehetőség, csak meg kell teremteni a vonzerejét.

 

- Mik a tervei? Most már marad ebben a budapesti szállodában?

- Arra gondoltam, ha a lányom elkezdi a főiskolát vagy az egyetemet, megpróbálnék külföldön is szállodát vezetni.

 

- Kit ajánl a következő beszélgetésre?

- Vizi Csaba a százhalombattai sportélet meghatározó személyisége, nagyon sokat tett a gyerekekért, a helyi úszókért és komoly sikereket könyvelhetett el az elmúlt évek során.