Azért ez mégiscsak valami!
2011-09-29 - A Barátság Kulturális Központban rendezett kiállítással ünnepli hetvenedik születésnapját László Bandy százhalombattai képzőművész október 8-án. A mesterrel tanításról, alkotásról beszélgettünk, valamint mindarról, ami sikerült neki és, ami nem.
- Hagyományos kiállítás-megnyitó lesz, vagy szülinapi buli meglepetésekkel?
- Meglepetést nem kérek! A BKK-ban az elmúlt egy-két évben készült műveimet láthatja majd a közönség, emellett az igazi bulit a SZIKÉ-ben tartjuk, ahol egy alternatív tárlat, a sokadik "Napló" az időközben született vázlatokat, ötleteket mutatja be. A BKK-ban Szula Zsuzsi tartja majd a szakmai megnyitót, tanítványom és utódom a művészeti iskolában, sőt "belőlem", a módszertanomból írta a szakdolgozatát. Büszke vagyok rá, akárcsak a többi tanítványomra, akikből mára hivatásos művészek, művésztanárok, restaurátorok, alkalmazott grafikusok lettek. Őket tartom az életem fő művének.
 
- Hogyan osztod meg az idődet az alkotás és a tanítás között?
- Ha tehetem, naponta rajzolok, tartom magam a nulla dies sine linea – vagyis ne legyen nap vonal nélkül – elvhez, és tanítani is csak azt tudom, amit magam is csinálok. Nemcsak adok, kapok is: építkezem a kiadott feladatokból, ugyanakkor sokszor érzem úgy mostanában: csak azért lettem művész, hogy valamilyen ürüggyel tanítani tudjak.
 
- Ez vicces, mert az eredeti végzettséged tanár, de a hagyományos értelemben egy percig sem használtad a diplomádat.
- Már gyerekként szerettem magam köré gyűjteni a kisebbeket, aztán nyolcadikban rendszeresen helyettesítettem az alsó tagozaton annak ellenére, hogy nem voltam jó tanuló. Leginkább matek órát szerettem tartani az unokaöcsém osztályában. Az érettségi után matematika, kémia, rajz szakra jelentkeztem az egri tanárképzőbe, rajztanár szerettem volna lenni, de átirányítottak műszaki gyakorlatok szakra. Később nem bántam, mert akkor nagyon gyenge volt a rajzoktatás, ma pedig elégtétellel veszem tudomásul, hogy lassan az egri főiskolán lesz a legszínvonalasabb a képzőművészeti képzés, és nem egy tanítványom tanult, vagy tanul ott.
 
- Több száz gyereket tanítottál meg a vizuális kultúra alapjaira a SZIKÉ-ben, a Látás Iskolájában és a művészeti iskola képzőművészeti tagozatán, generációnyi szakember került ki a kezed alól. Számos szakmai, művészeti közösséget hoztál létre, iskolákat alapítottál, a háromdimenziós dobozgrafikával saját műfajt teremtettél. Megbecsül a szakma, a társadalom, sőt, a magánéleted is irigylésre méltó, hiszen fiatalon megtaláltad életed párját, akivel a mai napig nem engedtétek el egymás kezét. Szerető, összetartó család vesz körül, amibe mostanra már három unoka is tartozik. Van valami, ami mégis hiányzik ebből a tökéletes életből, amit esetleg még nem sikerült elérned?
- Három köztéri szobrom van, egyik a SZISZKI-ben, másik a Kodály sétányon, harmadik Dunaújvárosban látható. Boldoggá tenne, ha a Világfát egyszer ott láthatnám, ahová eredetileg álmodtam, a dunafüredi körforgalomban, és az is, ha létrehozhatnék legalább még egy köztéri szobrot, esetleg felkérésre, és nem úgy, hogy én futkosok fűhöz-fához, hogy mégis nem lehetne-e.
 
- Te egy meg nem értett művész vagy?
- Frusztrál, hogy ha műalkotásra van szükség a városban, nem engem és nem a SZAK Stúdiót keresik, ha pedig mégis kikérik a véleményem, az a gyakorlatban semmit nem ér. Kürtösi Brigi lakásán még mindig ott van több kiló mozaikkő, mert bár megnyert egy többfordulós pályázatot, a város végül mégis úgy döntött, hogy egy fillért sem költ a Rendezvényközpont díszítésére. Kürtösi különben restaurátor, ahogyan Keleti Anikó is, de nem őket kérték fel a BKK szekkók vagy a Szent László templom freskóinak rekonstruálására, mint ahogy eszébe se jutott senkinek, hogy a városban élő hivatásos képzőművészeket bízzák meg a BKK kávézó kifestésével vagy az utcatáblák megtervezésével.
 
- Erre biztosan sokan felelnék, hogy azért, mert nem közérthető, amit csinálnak.
- Több mint harminc éve azért dolgozom, hogy minél többen értsék a vizualitás nyelvét, de eredetileg számtan tanár vagyok. Attól, hogy valaki nem tud osztani-szorozni, még nem vitatkozhat a matematikailag helyes eredményekkel. Persze, relatív a megértés, mert például a dobozgrafikákat a szakmában is sokan félreértik. Jellemző, hogy a gyerekek feltétel nélkül szeretik és élvezik ezeket a műveket, de minél "felnőttebb" valaki, annál inkább kialakult elképzelése van arról, hogy milyennek is kell lennie a művészetnek, és akkor nem érti, "hogy van nekem türelmem" kivagdosni ezeket a finom, apró papíralakokat. Nem veszi észre, hogy ezek nemcsak tárgyak, hanem gondolatok, ez egy nyelv, amin beszélek. Örök avantgárdnak tartom magam, mert mindig olyanon gondolkozom, amit még nem találtak ki. Szoktam is mondani, hogy aki leül a babérra, annak feltöri a fenekét.
 
- Kitaláltad már, hogyan lesznek tartósak, örökre maradósak a papírszobraid?
- Van már harminc éves is, idővel törékennyé válnak, de a porcelán is az. Nem rossz anyag a papír, és néhányat közgyűjteményben is őriznek, ahol tényleg tudnak rájuk vigyázni.
 
- Mikor jön el az idő, amikor a rendkívül sikeres hazai cégvezető azzal fog dicsekedni a klubban, hogy sikerült vennie egy Bandy-dobozt?
- Mikor jut el Batta oda, ahol Szováta tart, hogy a helyi gyűjtők elsősorban helyi alkotóktól gyűjtenek? Egyébként többek között azért vagyok boldog ember, mert mindettől függetlenítettem magam. Persze, egyáltalán nem bánnám, ha megvennék, amit csinálok.
 
- Egy igazi műalkotást – teszem azt, egy Bandy-dobozt - az ember akármeddig szívesen néz, még akkor is, ha száz éve lóg a nappaliban. Mivel lehet ezt elérni?
- Kétféle firkáló van, az egyik egyenes, a másik görbe vonalakat rajzol. Ha én művészként tudom, hogy te melyik csoportba tartozol, akkor tudok hatni rád. Mindenkiben benne vannak azok a formák, érzések, amikkel a művész alkot. Mindenki képes úgy szeretni, mint Petőfi, de ő úgy képes szavakba önteni ezt az érzést, ahogyan a legtöbben nem vagyunk képesek. Amikor tetszik egy műalkotás, az azonos hullámhosszra rezonálsz. De ez csak a művészet egyik része, mert nemcsak kifejezni képes a kifejezhetetlent, hanem világmodellt is épít. Megmutatja, hogy a látszólagos káoszban ott van a rend, és ezzel óriási szolgálatot tesz az emberiségnek. A világ egy működő egység, Isten képe, és a művésznek az a dolga, hogy ezt a műalkotásban megmutassa. Vagyis, amikor látom a valóságot, rendet teremtek benne, és azt festem meg, ezt hívják kompozíciónak. Az esztétikum valójában a rend, a rendszer, amikor a művész felismeri és megmutatja az összefüggéseket.
 
- Milyen a viszonyod a születésnapokkal? Megható vagy ijesztő, ha az ember betölti a hetvenet?
- Azért az mégiscsak valami, ha valaki hetven évig kibírja ezt, nem?! Mindig kacérkodtam a halállal, és most is azt mondom, örökértig nem akarok élni, pláne, ha elkezdenék szellemileg leépülni, de azt meg sajnos, már nem veszi észre az ember. Még van, mit elmondanom, megrajzolnom, megcsinálnom, de néha rám telepedik a gondolat, hogy a hatodik osztályos, gyönyörű, tehetséges tanítványomat, aki igazi haverom is, nem fogom felnőttnek látni, és akkor zokogok. Ezzel ellentétben tavaly januárban rendkívül jól mulattam azon, hogy egymás után két kiállítást nyitottam meg, miközben tudtam, hogy egy hét múlva szívműtétem lesz.
 
- Évtizedek óta ugyanúgy öltözöl, ugyanazt csinálod, ugyanazt mondod, ugyanúgy élsz: egyenlő távolságra mindenféle irányzattól és divattól. Talán csak te tudod, mi az, ami mégis változott a 70 év alatt.
- Tisztábban látom, hol a helyem, mi az értékem, mekkora művész vagyok. Ugyanakkor türelmetlenebb lettem, nem azért, mert nincs türelmem a dolgokhoz, hanem, mert a végükre akarok járni, lehetőleg minél kevesebb üresjárattal. A Biblia szerint "az emberélet hetven év, vagy, ha több, akkor nyolcvan." Ezt a türelmetlenséget a tanítványok is érzik: kevésbé babusgatok, jobban követelek. Magamtól is. Annak ellenére, hogy a "Lelassulásom kissé felgyorsult" című munkám lassan tíz éves lesz. De a születésnapi kiállításomon nagyon sok újat is lehet majd látni, olyanokat, amikről tudom, hogy fontos dolgok.