- A családom már 200 éve ebben a házban lakik, gyerekkoromban én is szedtem az Iván-napi virágot a koszorúhoz. Édesapám nagyapja Bulgáriából származik, kertészként dolgozott, majd itt ragadt a helyi szerb ortodox közösségben. Mindig is érdekelt a származásom, de sokáig nem vetettem papírra. Aztán már nagyobb gyerekként a városi irodalmi versenyen pályáztam helytörténeti írással.

 

- Amivel nyertél is. Már akkor tudtad, hogy végül az írás lesz a szakmád?

- Ez annyira nem volt tudatos. Még a külkereskedelmi főiskola elvégzése után sem tudtam pontosan, mit akarok csinálni. Hogy időt nyerjek, beiratkoztam a közgazdasági egyetemen szociálpolitikai szakirányra. Lyukas órákon a netet böngésztem, és külsősként dolgoztam az Index.hu-nál. Érdekeltek a világ forrongó pontjai, azokat dolgoztam fel, többek között az északír, a kasmíri, a kurd és a kolumbiai konfliktusokat. Ekkor még nem a pénzkeresés volt az elsődleges célom, hanem a tapasztalatszerzés. Aztán kiderült, hogy ebből meg is lehet élni.

 

- Hogyan lettél a HVG.hu főszerkesztő-helyettese?

- Az egyetem után az Internetto.hu-nál helyezkedtem el, és amikor megszűnt, akkor kerültem a HVG.hu-hoz. Eleinte napi szerkesztő voltam, főszerkesztő-helyettes 2004-ben lettem.

 

- A HVG.hu igen népszerű oldal, ahol valódi oknyomozás folyik. Hogyan hatott az új médiatörvény a munkátokra, a hangulatra?

- Nagyon jó oknyomozó újságírókkal dolgozom, akik ismerik a szakmájukat. A médiatörvény kihirdetése után a sajtóban nagy volt riadalom, hogy az újságírók ezentúl kétszer meggondolják, miről-kiről írjanak, és ez önkontrollhoz vezethet. Egyelőre azonban nem érzek változást a munkánkban, igyekszünk minden anyagot körültekintően megírni, ugyanúgy, ahogyan eddig is. Bízom benne, hogy ez a jövőben is elég lesz. A helyreigazítások terén sem érzek változást. Inkább azzal találkozom, hogy az internetes sajtó súlya megnőtt, és jobban odafigyelnek az ott megjelent információkra.

 

- Urbanlegends.hu oldaladon és Legendavadászat című könyvedben városi legendák nyomába eredsz. Ez hogyan kezdődött?

- Az érdekes sztorik iránti szeretetem valószínűleg édesapámtól örököltem, aki családi összejöveteleken, baráti társaságban mindig nagy kedvvel mesél. A történetek évről évre változnak, alakulnak, ahogyan az emberi emlékezet formálja őket. Jó példa erre a saját esetem arról, hogyan lettem a belgrádi Crvena Zvezda szurkolója. "Pontosan" emlékeztem, hogy apámmal néztünk egy meccset, ami a tököli szovjet laktanyának köszönhetően Battán is fogható volt, igaz, nem a legjobb minőségben. Ő ide-oda egyensúlyozott az antennával a kezében, aminek köszönhetőn legalább azt megtudtuk, hogy a Crvena Zvezda nyert a Dinamo Kijev ellen. Ezt meséltem is mindenkinek, húsz éven át, az idén azonban, egy gyors internetes kereséssel kiderült, hogy a meccs, amiről húsz éven át áradoztam, nem is történt meg – a momentumai csupán más mérkőzések emlékképeiből álltak össze. Korábban készítettem egy másik blogot (http://mitcsinaltal.freeblog.hu), amiben arra voltam kíváncsi, ki hogyan emlékszik rá, mit csinált bizonyos meghatározó események – a Challenger katasztrófája, a WTC elleni merénylet, a csernobili baleset – idején. Már ott megfogható volt, hogy az embert hogyan csapja be saját memóriája, sokan ugyanis olyan dolgokat is leírtak, amiket bizonyíthatóan nem csinálhattak. Az Urbanlegends blogon különböző történeteket gyűjtök, 2004 óta több mint 600 bejegyzés született. Az alapanyagul szolgáló legendák többségében az emberek félelmeiből születnek, és sokszor nem lehet megmondani, honnan erednek. Felbukkan egy történet Magyarországon, és kiderül, hogy ugyanezt mesélték már évtizedekkel ezelőtt is, és nem csak idehaza, hanem Amerikában is. A közelmúltban több magyar városban elterjedt, hogy a helyi kínai üzletekben van egy csapóajtó, amin keresztül szervkereskedők embereket rabolnak, és a híradó csak azért nem beszél ezekről az esetekről, mert ők is részesei az összeesküvésnek. Ez persze nem volt igaz egyik településen sem. Egy másik esetben arra voltam kíváncsi, tényleg gyűjtöttünk-e a nyolcvanas években Isaura felszabadítására. Nagyon sok újságot végignéztem a Széchényi Könyvtárban, és felkerestem a sorozattal kapcsolatba került embereket is. Nem célom minden esetben "igazságot" hirdetni: a blogon csupán összegyűjtöm, ki mit mond az egyes esetekről, és hagyom, hogy az olvasó döntsön. A témákat egyrészt az olvasóktól kapom, másrészt magam futok beléjük munkám vagy olvasmányaim során. Nem ítélem el azokat, akik továbbküldik a rémhíreket, hiszen ők csak segíteni akarnak.

 

- A legendavadászat során nincs benned kísértés, hogy kitalálj sztorikat?

- Bennem nincs, de egy kollégám gyakran eljátszik ezzel. Az ő nevéhez fűződik például az a pár évvel ezelőtt felröppent álhír, amely egy afrikai magyar törzs felfedezéséről számolt be. A "híradás" célja az volt, hogy bemutassa a magyar média működését. Kísérletéről film is készült.

 

- Az internetnek nagy szerepe van abban, hogy könnyen és gyorsan terjednek – akár valótlan – hírek. A West Balkán szórakozóhelyen történetekről szóló híreket például egészen összekuszálták a közösségi oldalakon terjedő híresztelések.

- A médiafogyasztók mára megszokták, hogy ha hirtelen történik valami – például egy katasztrófa - a leggyorsabban és a legrészletesebben a neten kapnak információt. A hírversenyben az online újságírás akkor lehet hatékony, ha saját ismeretei mellett felhasználja a netes közösségek információit is. Az újságíróknak azonban ügyelniük kell arra, hogy kinek adnak a hitelére. Ami a West-Balkán ügyet illeti: szombat este volt, épp lefekvéshez készülődtem, amikor felhívott egy kollégám a Nyugati pályaudvartól. Az ő helyszíni tudósítása, valamint a Twitteren és Facebookon közzétett személyes beszámolók alapján élőben közvetítettük a fejleményeket. A szurkálásról szóló rémhírek gyorsan végigmentek az interneten, szinte majdnem mindegyik oldal kritika nélkül közölte. Mi, a HVG.hu-n elmondtuk ugyan, hogy miről beszélnek az emberek, de határozottan hozzátettük, hogy ezek csupán feltételezések. Hajnali két óra körül már látszott, hogy megérte az óvatosság, reggel fél négyre pedig kiderült, hogy szó sem volt szurkálásról. Persze, sokaknak még ma is ez jut először az eszébe, ha szóba kerül a katasztrófa. Hét éve foglalkozom városi legendákkal. Ha valami felröppen, utána nagyon nehéz cáfolni - mindig maradnak olyanok, akik ragaszkodnak a saját világképükbe jobban illő verzióhoz.

 

- Sokáig tartotta magát az a közvélekedés, hogy az igazi újságírás nyomtatásban is megjelenik. Neked mi a véleményed erről?

- Számomra nem ilyen élesek a határok, sőt az internetes újságírásban sokkal több lehetőséget látok. Ugyanakkor egy kollégám éppen doktorira készül, és neki azt mondták, hogy jók ugyan az anyagai, de mindez nem ér semmit, mert nem jelentek meg nyomtatásban.

 

- Mélyen beleástad magad a magyarországi, azon belül a battai szerbek történetébe. 2000-ben szakdolgozatot írtál, ami most szerbre fordítva, sorozatban jelent meg a Srpske narodne novine nemzetiségi hetilapban.

- Igen, volt egy dolgozatom, aminek a kivonata megjelent nyomtatásban is, egy neves folyóiratban. Érdekes azonban, és ezzel visszautalunk az előbb beszéltekre és az internet erejére, hogy a tíz évvel ezelőtt készült tanulmányra sokkal többen felfigyeltek azt követően, hogy feltettem a blogomra.

 

- A ti családotok még azon kevesek közé tartozik, akik – legalábbis a szüleid generációjáig – tisztán délszlávok. Kutatásaid során foglalkoztál az asszimiláció kérdésével?

- A miénkkel együtt mindössze három családot ismerek Óvárosban, akik még a közösségen belül házasodtak, és valószínűleg már mi sem visszük tovább ezt a "hagyományt". A háború után oldódott fel a helyi szerb közösség, hiányzott az az erő, ami összefogta volna tagjait az iparosodás útjára lépő településen. A rendszerváltás után kicsit újra felvirágzott a közösségi élet, sok a kisgyerek és "kívülről" is egyre többen érdeklődnek a szerb hagyományok iránt. Mindig látunk új arcokat a búcsúban, szilveszterkor, és ennek mindenki örül.

 

- Kit ajánlanál, kivel beszélgessek legközelebb?

- Beszélgetésünk közben jutott eszembe Manx barátom, azaz Kosztandinidisz Hrisztosz, aki görögként, a közös vallás mentén olvadt a helyi szerb közösségbe.