Rédli Éva: Harangmese
2010-12-13 -
Alsóharangos és Felsőharangos, a két szomszédos, aprócska falu messziről nézve nemigen különböztek egymástól. Utcáikon takaros kis házak sorakoztak, a házakat szépen gondozott kertek ölelték körül, a kerítések előtti padokon öregek beszélgettek a rég letűnt szép időkről miközben tekintetük az árokparton fogócskázó gyerekeket vigyázta.
Templom is állt mindkét falu közepén, karcsú, ég felé nyújtózkodó toronnyal, ami - harang híján - madaraknak és denevéreknek volt otthona. Réges-régen persze harangok laktak a tornyokban, nem is akármilyenek. Közel s távol nekik volt a legzengőbb, legerősebb hangjuk, ekkor keresztelték át a két falut Alsó- és Felsőharangosra. Az eredeti nevükre már senki nem emlékezett, az újra viszont igen büszke volt mindkét falu népe, egészen addig, amíg ki nem tört a háború. Akkor a két harangot beolvasztották s ágyút öntöttek belőlük. Ettől kezdve üresen állt a két templomtorony, s bizony sok évnek kellett eltelnie, míg egy átutazó harangöntőnek sikerült rábeszélnie az alsó- és felsőharangosiakat, hogy öntessenek új harangot. A falusiak meg is bízták a mesterembert, aki néhány hét múlva elkészült a munkával.
A ragyogó, fényes harangok végre elfoglalhatták méltó helyüket a toronyban. A két falu apraja s nagyja lázasan készülődött az első kondítás napjára. Gyerek és öreg, mind ott ácsorgott a templom előtt és izgatottan várta, hogy elkezdődjön a csengés-bongás. El is kezdődött, de nem éppen úgy, ahogy várták. A harangöntő mester ugyanis elvétette az arányokat. Az alsóharangosi harang nyelvébe egy kicsivel több, a felsőharangosiéba kicsivel kevesebb bronz került. Ettől aztán az egyik túlontúl lassan, mélyen, szomorúan zengett, míg a másik hangját szinte nem is lehetett hallani, hiszen alig-alig ért a harangnyelv a palásthoz. A falubeliek nem akartak hinni a fülüknek.
- Eddig az volt a baj, hogy nem volt harangunk, most meg szégyenkezhetünk a hangjuk miatt! - panaszolták egymásnak. Csak a gyerekek örültek felhőtlenül egyiknek is, másiknak is.
- Na és, ha túl lassú. Legalább a miénk! - kiabálták Alsóharangoson.
- Na és, ha túl halk. Legalább a miénk! - kiabálták Felsőharangoson. És nem csak kiabáltak, hanem énekeltek, táncoltak, kacagtak, önfeledten és vidáman. Fölrepült a hangjuk, föl, egészen a harangokig, akik meghallották őket, s azonmód elfelejtették a falusiak panaszkodását és elégedetlenkedését. Osztoztak inkább a gyerekek örömében.
Mindkét harang gyorsan megszerette új otthonát. Szerették nézni az ébredező falut, hallgatni a közeli patak csörgedezését vagy érezni, ahogy a fürge déli szél megsimogatja néha hűvös bronztestüket.
De legjobban egymást szerették. Ugyanabból a bronztömbből olvasztották-öntötték őket, ezért úgy érezték, hiába készült belőlük két harang, ők azért mégis csak Egyek maradtak. Naphosszat bámulták egymást Alsóharangos és Felsőharangos házai fölött, s mert a madarakkal igen jó barátságban voltak, az ő segítségükkel üzenni is tudtak egymásnak.
 
Néha, csillagfényes, teliholdas éjszakákon megkérték a szelet, hintáztassa meg őket egy kicsit. Olyankor egész éjjel beszélgettek, az egyik lassú, mély kongással, a másik halk, szelíd, alig hallható zengéssel. Így is maradt volna minden talán az idők végezetéig, ha karácsony közeledtével az Alsó- és Felsőharangosiak el nem határozzák, hogy újraöntik a két harangot, hátha sikerül a harangöntőnek most tökéletesre formálnia őket s az éjféli misére már szépen zengő harangszó mellett vonulhat a falu népe. Szegény harangöntő mester latba is vetette minden ügyességét, nehogy megint hibát vétsen. De hiába volt a tudománya, mert ami ezután következett, abba senki ember fiának nem volt beleszólása. Arra még mindenki emlékezett, hogy két harangot vetettek az olvasztó kemence tüzébe. De hogy mi történt odabent, azt csak találgatni tudták a falubeliek. Elég az hozzá, hogy amikor a harangöntő kinyitotta a kemence ajtaját, a kihűlt parázsban az üres öntőformák mellett tizennyolc kicsi harangot talált. Persze megint a gyerekek voltak azok, akik kitalálták az igazságot.
 
- A harangoknak kicsinyeik születtek! - kiabálták háztól házig szökdécselve - Halljátok? Kiscsengők születtek!
A felnőttek csak legyintettek rájuk.
- Még hogy a harangoknak gyerekeik, ki hallott már ekkora bolondságot - dörmögték az orruk alatt. S hogy mielőbb elfeledjék ezt a furcsa históriát, a harangöntővel gyorsan öntettek két új harangot. A tizennyolc kicsi csengőt pedig elajándékozták. Most egy város főterét díszítik, s ha egyszerre, csengve-bongva megszólalnak, a hangjuk messze, föl, egészen az égig ér.
Aki nem hiszi, járjon utána!