November: a halottak hónapja. A nyirkos szelektől borzongató, hideg és ködös időkben különös élességgel jelenik meg előttünk az elmúlás és a halál ténye. A halálé, mely ott leselkedik körülöttünk, első levegővételünk pillanatától, és amelyre minden elmúlás szüntelenül emlékeztet. Különösen a megőszült időben. A lábunkhoz hull egy barnásan pirosló falevél és felvillámlik bennünk a gondolat: memento mori.

Különös félelemmel féljük a halált, de mégis még a hitetlenek lelkét is átjárja sokszor a reménykedés örökzöld illata, hogy a halál egy új, szebb életnek a kapuja. És ez a reménykedésünk éppen abból a különös félelemből fakad, ami mindig ott ólálkodik a szívünk közelében, ha elmúlásunkra gondolunk.

 

Szeretjük a halált az álomhoz hasonlítani. Vajon miért? Azért, mert az álmodást az ébredés követi. Az ember, amikor a halálra gondol, olyankor mindig biztosan tudja, hogy részese és alkotója a világmindenségnek. És ilyenkor eszébe jut, hogy a telet a tavasz követi. Az elmúlást a feltámadás. A régi életet az új élet.

 

Sok nyelvben ugyanaz a szótöve a halálnak, mint az álomnak és a szerelemnek. Mintha egymás testvérei lennének. A halál nyugodalom, melyből újra ébredünk, és csak az a szerelem igaz, amelyik halálos.

Halottak napja táján szétnézek az ismerős temetőkben, és mindig eszembe jutnak Ratkó József sorai:

 

"Mégiscsak ők tartják a földet,

drága halottaink.

Csont törik, izom kékül, foszlik

rajtuk a hús, az ing.

 

Szép szemük behorpad, pedig

vannak már annyian,

mint az égen a csillag, annyi

szülém, lányom, fiam."

 

És amíg hosszasan tűnődöm a letűnt időkön, Károli Péter szavai találnak otthonra szívemben: "Jóllehet sokan szidalmazzák a halottakon való siralmat, de miérthogy ezt az indulatot a természetnek Istene oltotta belénk, azt mondom, hogy az halottakon való mértékletes siralom nincsen sem Istennek, sem az ő igéjének ellene."