Amikor az András család Százhalombattára költözött, én másfél éves voltam. Az eseményeket szüleimtől és a felmenőimtől ismerem.

 

Az Alföldről jöttünk a Dunántúlra, kilenc felnőtt és az apróságok. A család hozta magával az összes ingóságait, ami a szekereken elfért, gazdasági felszerelés, gabona, háziállatok. Az Alföldön nincs fék a szekéren, mert sík vidék van, így "féktelen szekérrel" jöttek. Dunaújvárosnál – akkor Dunapentele – völgyet és dombot találtak, majdnem baleset lett, bölcs nagyapámnak köszönhetően, szerencsére ezt elkerülték. Először Dunafüreden, az akkori fürdővárosban telepedtek le, majd egy tanyát építettek. Mi a szüleimmel az óvárosi Gyorma utcában leltünk otthonra. Édesapám gazdálkodó, a mai szóval vállalkozó volt, egy kicsi szikvízüzemet épített.

 

Szívesen emlékszem az akkori társaimra, apró kis élményeimre, de leginkább arra, amikor 1942-ben kicsit bátortalanul beléptem az 1. Katolikus Elemi Iskola kapuján. Nagy termek, nagy ajtó, a tanteremben négyszemélyes iskolapadok, tanári asztal, történelmi képek, magas légtér, gerendás mennyezet fogadott. Az osztályban a padsorok előtt volt egy körülbelül 120x70 centiméteres nagy számológép, ahol gubacsokból felfűzött tízes számsorban, tíz soron, 100 számkörben tanultunk összeadni, kivonni. Évvégén nyilvános volt a vizsgaolvasás és számolás.

 

A tanulást állva, közös imádsággal kezdtük, azután névsorolvasás következett. Emlékszem a harmadik osztályban Bodon Róza tanító nénire, akinek fő tanítási célja a szépírás volt. Egy 6x4 centiméteres fehér rajzlapra piros irónnal rajzolt egyeseknek nagy becsülete volt, mert ha jutalomból összegyűjtöttünk belőlük tízet, kaptunk a füzetbe egy egyest. Mivel akkor fordított osztályzási rendszer volt, az ötöst nagyon nem szerettük.

 

Emlékszem, a szünidőben, itt az Óvárosban, a Szent László és a Gyorma utca találkozásánál, a "Kegyhelynél" volt egy szabad hely, ahol játszóeszköz nem volt, úgy hívtuk, hogy "faluvége". Három utca gyerekei gyűltek itt össze, nagyon jó közösség alakult ki. Hála a nagycsaládoknak, sok barátnőm volt sok játékötlettel megáldva, otthonosan éreztük itt magunkat. Mindig volt a közelben virág, kavics, kis katicabogár, lapulevél napernyőnek. Ki tudná felsorolni, mi minden. Kialakult szabály szerint öt egyforma kaviccsal, egy kis sima helyen játszottunk, minden eszközt felhasználva megteremtettük a magunk mesevilágát. Szüleink voltak a példaképeink, az ő életüket játszottuk le.

 

Az iskolai közösség más volt, a tanító nénire, később a tanárainkra felnéztünk, ma is tisztelettel gondolok rájuk. Az osztálytársaimmal versenyeztünk, ki segíthet többet Bodon Róza néninek. Az iskola fölötti hegyen lakott, a mai közösségi ház és katolikus templom közötti lejáratnál jött le, de akkor sem lépcső, sem korlát nem volt. Mindig voltak ügyesebb társaim, akik a szép kis táskát segítették, a botot, amivel járt, azt nem adta a kezünkbe. Előttünk a kis táskának tekintélye volt. Amikor 1969-ben találkozónk volt, sajnálkozva mondtam neki, kár, hogy a kis táskát nem hozta magával, most vihettem volna!

 

Emlékszem Pável Nándor tanítónkra, negyedik, ötödik osztályban tanított sok türelemmel, igen sok ötlettel. Szabadidejében, az Óvárosban a mai Szent László úton, egy hétvégén futóversenyt rendezett a diákoknak a falu végétől a Téglagyárig. Rontó Juliska és Sinka Éva lettek az elsők. A kerítéseknél és a kiskertkapuknál álltak szurkolók. A tanulókat azzal jutalmazta, hogy rajzlapra, grafit ceruzával megrajzolta az arcképüket, és a Hangya bolt kirakatába kitették. Mindig dicsérettel nevelt bennünket. A mai Szent László úton volt egy gazdasági udvar, az épület padlásán selyemhernyót tenyésztettek, mi diákok vittük az eperfa levelét a halványzöld selyemhálóban lévő hernyóknak.

 

A mohácsi hajójárat Százhalombatt6án 13,30-kor volt. A Deák Ferenc és a Szent Gellért hajók a folyón felfelé haladva nagy hullámokat sodortak, itt tanultunk meg úszni a társaimmal. A téli örömök is a Dunához kapcsolódtak, a természet adott lehetőséget a szórakozásra, 1940-41-ben nagy telek voltak, a folyó befagyott, a fiúk itt korcsolyáztak. A családi háttér, a természetközelség igazi szabadságot adott.

Volt egy "suja" nevű labdajáték, ezt a 16-17 éves fiúk játszották, mi csak nézők vagy labdaszedők lehettünk. Amikor már kezdett csiperedni a csapatunk, "hoppon maradt vőlegényt" játszottunk. A faluvégen mindig volt erre alkalmas személy. A fiataloknak télen volt idejük a kulturális kapcsolatokra. Tanítóink és egyházi vezetők tanították a műkedvelő ifjúságot. Hagyomány volt a farsangi vígasság. A huszonévesek felöltöztek maskarába, meglepetésként, a kutyákat kicselezve az ismerős házakhoz bementek, ahol az éléskamrában tárolt finomságokkal kínálták meg a jövevényeket. Az összegyűjtött finomságokat este a farsangi bálon közösen elfogyasztották. Történtek vicces dolgok is, amikor a bogrács vizet a kiskapu fölé helyezték, így készültek a nem várt vendégek fogadására, amikor kinyílt a kapu, a víz mind a maskarásokra folyt. Kis falu volt, mindenkit ismertünk, apukám kalapot emelve, "Adj, Isten, jónapot!"-tal köszöntötte az embereket. Ismerték egymást munkájukról, becsületükről.

 

Amikor a második világháború előtt a mai "Matrica" Múzeum előtti kútnál szomorú eset történt, mert meghibásodott a szivattyú, a kútban gáz keletkezett, és négy ember vesztette életét, az egész falu végtelen sajnálattal volt a családok iránt. Akkor az a hír járta, hogy egymásért vesztették életüket, mert aggódva keresték társaikat, amikor utánuk mentek. A háborúban nekünk is volt személyes veszteségünk.

 

1949. június 20-án tíz diáktársammal elvégeztük a 8. osztályt, hét lány volt és három fiú. A lányok közül hárman tanítónők lettek. A gyerekekhez én is közel éreztem magam, így óvónő lettem. Huszonnyolc évig foglalkoztam velük itt, Százhalombattán. Szép korszaka volt ez az életemnek. Újból átélhettem gyermekkori élményeimet, és továbbadhattam, amit az iskolámtól és a szüleimtől tanultam, a szép meséket, a népi játékokat.

 

A Százhalombattát Dunafüreddel összekötő Bara-hídon rendszeresen jártunk a hajókikötőhöz, a madarak, a mókusok, a lombos fák hangulatos környezetet biztosítottak öt évig tartó találkozásainknak egy Százhalombattán élő fiúval. 1956. október 27-én összekötöttük sorsunkat. Minden vágyunk az volt, hogy kislányunk szülessen, ezt is megadta a Jó Isten. Ő is itt járt iskolába, és legnagyobb örömömre az unokáim is, csak ők már a városban.

 

Ilyen volt a falum. Ez az én történetem.

 

Köszönetül egy vers: Ha én rózsafa lennék,/ Szép kis bimbókat hajtanék,/ lennék tavasz virága, jó anyám bokrétája.

 

(A sorozatban a Barátság Művelődési Központ jubileumi irodalmi pályázatára érkezett díjazott alkotásokat adtuk közre.)