Az én történetem
Bánkuti Anna: A visszapörgetett videoszalag
2010-07-22 -
Ennek is vége. A mai unalmas, kínzó napnak is vége van. Gondoltam én. Unalmas a város, utálok itt élni. Elindultam keserű fejjel az iskolából, de valahogy nem vitt rá lélek, hogy egyből hazainduljak. A kedvenc helyem 20 percre volt innen. Az idő gyönyörű volt és útközben csak nem elfelejtette velem milyen durcás kedvem is volt. A rossz kedvem kiváltó oka nem más, mint az unalom, ebben a városban soha nem történik semmi. Igen az unalom okozhatja a világ egyik legnagyobb frusztrációját. A kellemes tavaszi séta egészen kitisztította a fejemet. Remekül éreztem magam abban a pillanatban. Annyira, hogy szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan oda is értem az általam kiválasztott helyszínre. Sehol senki, ez így tökéletes. Megláttam a magában álldogáló hatalmas nyírfát. Mintha csak engem hívogatott volna. Szép lassan odaértem és letelepedtem a tövéhez. Néztem a lassan folyó Duna homályos vizét, a madarak csicsergése különös dallammá alakult át, a hasam még tele volt a nemrég behabzsolt ebéd miatt és szép lassan a boldogság érzését felváltotta az álmosság. Lassan lecsukódott a szemem és már aludtam is.
 
Felébredtem. Nem tudom mennyit aludhattam, még mindig világos volt, de már nem tűzött a nap. Nem fáztam. Nem volt melegem. Hirtelen felálltam, hogy minél hamarabb hazaindulhassak, de talán túl gyorsan szökkentem föl, mert egy pillanatra megszédültem, elvesztettem az egyensúlyomat és hátra estem. Csak zuhantam - zuhantam és zuhantam. Megijedni nem volt időm, de kérdések milliói szaladtak át a fejemben. Mibe estem bele? Fájni fog? Mi történik? Választ nem kaptam és a nagy puffanás se következett be, mint vártam. Mintha 10 centivel megálltam volna a felszín felett. Meg se mertem mozdulni. Nem értettem, mi történik velem. Hiszen már biztos nem álmodom. Az előbb keltem fel. Még mindig nem féltem vagy nem eléggé. Mindent elfedett a homály. Sötét volt. Csend volt, de messziről mégis zajokat halottam, talán lépteket. Mostanra megérkezett a várva vált félelem, de a kíváncsiságom nagyobb hatással volt rám. Megpróbáltam megmozdítani a lábaimat. Sikerült. Ez után a járással is megpróbálkoztam. Vak sötét volt, de mégis ki tudtam tapogatni, merre is kell menni. Három-négy lépés múlva fény szűrődött be föntről. Mintha egy verembe lettem volna. Mikor a nyíláshoz értem, nagy erőfeszítésembe került, hogy kikászálódjak onnan. Ugrándoztam, másztam, kézzel, lábbal.
 
Erőfeszítéseim eredményesnek bizonyultak, hisz kikeveredtem a gödörből. Fáradtan, szuszogva a nagy erőfeszítésem és a rossz kondícióm miatt csak percek multán jutott eszembe, hogy körül kéne nézni, merre is vagyok. És ekkor a levegő áramlása megállt a tüdőm felé vezető úton. Most már tudom, mit hívnak úgy, hogy elakadt az ember lélegzete. Miközben újra levegőért kapkodtam, próbáltam felfogni, hogy mit is látok. A "fámat", a Dunát, de más volt a medre, olyan szabálytalan, mintha nem is a jól ismert folyónk lenne, és egy hatalmas barlangot, aminek a bejáratánál egy 130centiméter magas, piros sapkás, zöld és barna ruhadarabokat viselő kisember nézett rám és mosolygott. Rám mosolygott tudtam hisz, ahogy körbe néztem, sehol semmi és senki csak én. Semmit se érettem. Percekig álltunk, csak és néztünk egymásra. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de az ő mosolya is most már kíváncsisággá alakult át. Mintha csak egy nagy kérdőjelet alkotott volna a testem. Az ijesztő csendet végül nekem kellett megtörnöm.
 
- Ki vagy te? Hol vagyok? Mi történik velem? – kérdeztem hadarva.
- Csak szép lassan – válaszolta barátságosan, és láthatólag jót mulatva rajtam a kisember. A nevem Alfréd, a rejtett kívánságokat teljesítő manó vagyok. Otthon vagy. Csak még a kezdetek kezdetén. Unatkoztál és szidtad a várost. Ha nem is hangosan, de mégis érthetőek voltak a gondolataid. Ezért a többi manóval úgy gondoltunk, bemutatjuk neked, hol is laksz. Egy kis történelmi kalandra viszünk téged. Igazság szerint már bele is csöppentél – válaszolta.
 
Hangja egész végig kedves volt és barátságos, de még mindig csak azt hittem, hogy valami furcsa álom kellős közepén lehetek. Majd kérdezősködtem tovább.
- Nekem most mit kell tennem? Meddig tart ez? És hogy kerültem ide? Beleestem valamibe, majd egy sötét gödörbe találtam magam, ahonnan kimászva itt lyukadtam ki.
- Tudom –kuncogott- Kicsikét meg is akartunk téged leckéztetni. Vagy inkább csak megtréfálni. Amibe beleestél, az egy sír volt. A város neve Százhalombatta. Halmok. Sírok.
I. e. 7-6. században a hallstatti kultúra népe telepedett le ide. Ennek maradványa mintegy 120 halomsír, de ma már csak mintegy 90 ismerhető fel.
 
- Egy sírgödörbe estem? – mordultam fel most már kisé mérgesen. És most melyik időben vagyunk? – nem értettem semmit.
- Nos, kedves kis hölgy, engedd meg, hogy elmagyarázzam, de figyelj nagyon!- értetlenül bólogattam, de azért ennek ellenére is belekezdett mondanivalójába – 2010et írunk. De kicsit visszapörgettük az idő kerekét, mintha egy videokazettát tekertünk volna vissza a legizgalmasabb részhez. Esetünkben ez a rész a város kialakulása, fejlődése. Azaz egy bizonyos része. Én leszek a narrátor és csak élvezd a mesémet. – most már lelkesebben helyeseltem és Alfréd is nagyobb kedvvel folytatta a történetet - Szóval nyugodj meg, nem a dinoszauruszos résznél fogjuk kezdeni – felnevettem – és a bronzkort is csak említés szintjén hoztam fel. Ma, ahol a 90 sír fellelhető, ott 6 hektáros területen a Régészeti park terül el. A legenda szerint a Tárnok-patak völgyében zajlott le a sorsdöntő csata a rómaiak és a hunok között. A monda szerint Detrik (szász barbárok fejedelme) megütközve a hunokkal azokat a Tárnok - völgybe szorította vissza. A hagyomány szerint itt temették el Kevét (Keveháza-Kajászó), Bélát és Kadosát. A Batta név először 1318-ban fordul elő oklevélben. A 19. század elejéig a falu neve Százhalom - Szászhalom? Sok szász halott? Gonoltam magamban. - Batta a mellette fekvő puszta. A Batta név állítólag török eredetű és "itatót" jelent. A település a török időben is lakott volt. Lakosainak száma 1720-ban 162-168 volt. A faluban magyar, szerb és sváb nemzetiség élt. A 20. század második felében virágzott fel a város a Barátság-vezeték végpontján épült Dunai Olajfinomító és a melléktermékeit hasznosító Dunai-menti Erőmű révén, melynek dolgozói számára új városrész épült. 1970-ben a város lakóinak száma 7742 főre gyarapodott. - mesélte Alfréd lelkesen, úgy, mintha szeretné a történelmet. Majd elindult felém, de mivel még reflexből féltem tőle, ezért hátráltam. Természetesen elestem. Felsértette egy farönk a kezemet. Ekkor több kérdés is felmerült bennem. Hogy került ide ez a farönk, mikor az előbb még semmi se volt itt? Hogy vérezhet és fájhat a kezem egy álomban? És miért nem ébredek már fel? Választ nem kaptam, de Alfréd kedvesen felsegített, persze közben jót mulatott rajtam a hitetlenkedésem miatt. Megfogta az ép kezemet és sétálni kezdtünk. Minden elkezdett körülöttünk mozgolódni, mintha életre kelt volna. A videolejátszó kapcsolóján megnyomták a play gombot. A Duna már a normális medrében volt. Majd rengeteg fa nőtt ki hirtelen a földből. Én csak bámultam. Alfréd nevetett és húzott maga után, nehogy megint elessek. Majd folytatta.- Nem a kedvenc részem a bronzkor a vaskor és a többi és szerintem te is jobban tudnád élvezni az 1900-as éveket. Ezért ezzel folytatom. 1911-ben megépült a Budapest-Eszék vasútvonal, a település jobban bekapcsolódott a kereskedelembe, sőt több munkalehetőség is kínálkozott az itt lakóknak, ha vállalták az ingázást.
 
Sokáig az egyetlen helybeli ipari munkalehetőséget az 1896-ban létesült Téglagyár jelentette, mely közel 100 évig működött és fénykorában 20 milliónál több kisméretű téglát gyártottak benne évente. – És hirtelen megjelent a téglagyár, mely a szemem előtt épült fel 1-2 másodperc alatt. - A falu kulturális élete a 20-30-as években igen intenzív volt. Ebben nagy szerepet játszottak a tanítók és a papok, az ő segítségükkel és támogatásukkal alakultak meg az egyletek, melyek keretet biztosítottak különböző művészeti és sport tevékenységeknek. Százhalombattán 1921-ben alakult meg az Ifjúsági Egylet, ezen belül működött a Leányegylet, a Legényegylet, a Dalárda, sőt még Varrókör is. - most egy vidám életkép mutatkozott előttem. Nagyon élveztem. Alfréd látta is az arcomon a csodálkozást és az érdeklődést, ezért tehát folytatta. - A háború után aztán megváltozott minden, a paraszti hagyományokat, a vallási ünnepeket igyekeztek kiirtani a köztudatból. Az erőszakos és félelmekkel teli 50-es években a barátság, a szeretet helyébe a gyanakvás lépett. A begyűjtések, padlás kiseprések, kitelepítések, a kollektivizálás megtörte a hagyományos paraszti társadalom rendjét. - ezt a részt jobb lett volna nem látni, de szerencsére ez a vágott videoszalag volt. –Új, szebb és modernebb korszak akkor vette kezdetét Százhalombattán, amikor 1958-ban kormányzati döntés született arról, hogy a település az ország egyik energia központja lesz.
 
Ezután indult el az iparosítási folyamat, vele együtt a lakásépítések sorozata, a közintézményi hálózat kiépülése, mindaz, aminek eredményeképpen 1970. április l-jén a települést várossá nyilvánították. - és gyors léptekben, de még is szemmel követhetően felépült a betondzsungel, a piactér a kis boltok, füredi és az óvárosi rész is csodálatosan kiépült. Nagyon tetszett, amit és ahogy láttam. Majd az én kedves idegenvezető manóm elvitt megnézni a főbb látványosságokat, de olyan szögből, mint még sose láttam. A főteret a BMK tetejéről a BMK-t a szökőkút aljából láttam. A város szobrait gyönyörű napsütésben csodálhattam meg, a vasutat ködben, de persze csak a hatás miatt. Bekukkantottunk az iskolába, az éttermekbe, a múzeumba. Mindent megmutatott nekem Alfréd. Következő állomásunk a jól ismert barátságos Duna- part volt. Az a hely, ahol ez az egész kezdődött.
 
- Tetszett? - kérdezte kíváncsian.
- Igen, nagyon - mosolyogva válaszoltam.
- Örülök neki, remélem, ezentúl nem találod annyira unalmasnak ezt a várost, hiszen itt bármi megtörténhet. Az útjaink most elválnak, de járj nyitott szemmel, hiszen bármi megtörténhet-, rám kacsintott- ne duzzogj annyit és vigyázz magadra. - mire válaszolhattam volna neki vagy akár a kérdéseimmel eláraszthattam volna, már el is tűnt. Alfréd már nem volt sehol.
Lebegő érzés fogott el. Szokásomhoz híven nem értettem, mi történik velem. Majd felkeltem Késő délután lehetett. Felébredtem, immár ténylegesen. Elkezdtem gondolkodni azon, milyen furát is álmodtam és már mosolyra állt volna a szám, mikor megláttam a kezemen a horzsolást. Ekkor minden eszembe jutott. Hazafelé végig azon gondolkodtam, mik történtek velem. Mennyire élveztem, mennyi mindent tudtam meg a városról. Majd elkeseredtem, csalódott voltam, amiért nem tudtam elbúcsúzni újdonsült barátomtól. De valami azt súgta nekem, hogy még fogom őt látni. A városról alkotott képem megváltozott. Rengeteg mindent tudnék róla mondani, de az unalmas jelző nincsen köztük.
 
Megszerettem, hiszen a világ kevés helyén találkozhatunk manókkal. Bár, ki tudja? Én csak azt tudom ajánlani nektek, óvatosan mérgelődjetek, mert nem is sejthetitek, hogy Alfréd mikor választja ki a ti gondolataitokat és váltja valóra a rejtett vágyaitokat.