Mitták Ferenc: Régi karácsonyok
2009-12-18 -
A XX. század közepén, az 1950-es években komoly tél, nagy hidegek és nem egyszer térdig érő hó jellemezte a novembertől február végéig terjedő időszakot.  Természetes hát, hogy a karácsonyeste is fogvacogtató hideggel és fehér tájjal köszöntött ránk. Szenteste is gyakran hullott nagy pelyhekben a hó. Délután négy órára befejeződött a házak környékének rendbetétele, a hóseprés, az állatok etetése. A családok behúzódtak a házaikba. Csak a hófedte háztetők kéményeiből gomolygott a fekete vagy szürke füst, attól függően, hogy mivel fűtöttek az emberek. No meg az apró ablakokon szűrődött ki a petróleumlámpák fénye, hiszen ekkorra a villanyáram még nem volt általános a falvakban.

Szóval az 1950-es évek közepén, emlékezetem szerint 1955-ben a szülőfalumban, Gyónon is a Szentestére készülődtünk. Zimankós tél tört rá a falura. Hullott a hó, jeges szél süvített a házak között. Mire sötétedni kezdett, ami délután fél négy-négy óra tájban bekövetkezett, ott szorgoskodtunk kis házunk mestergerendás nagyszobájában. Édesapám már felállította a borovicskafát, ez volt a sűrű ágaival a karácsonyfánk. Édesanyám irányításával a két testvéremmel feldíszítettük a fát. Jutott rá ezüst és rózsaszín sztaniolpapírba csomagolt dió, égetett cukor, habcsók, alma, némi ezüstös-csillámló papír, gyertyák és igazán csak pár szem csokoládés szaloncukor. Meggyújtottuk a gyertyákat, és mindenki megkapta az ajándékát, amelyek általában praktikus használati tárgyak – sapka, zokni, sál, kesztyű, ing, cipő – voltak. Mindennek nagyon örültünk. Korán, már öt óra körül elfogyasztottuk a karácsonyi vacsorát, ami hagyományosan halászlé és mákos guba volt. Ezt követően pedig különböző sütemények, gyümölcsök – alma, dió, birsalma, aszalt szilva és szőlő kerültek az asztalra.
Mi, gyerekek, az unokatestvéreinkkel találkozva olyan fél hat tájban elindultunk kántálni, azaz boldog karácsonyt köszönteni. A csapatban heten-nyolcan voltunk. A kucsmáinkat jól a fejünkbe húztuk, és a hótaposó nagy bakancsainkban, csizmáinkban megindultunk a nagy hóesésben a környékben lakó rokonok, ismerősök házaihoz. Megálltunk az ablakok alatt, és a csapat vezére bekiáltott:
-    Meghallgatják az Isten igéjét?
Általában "igen " választ kaptunk, mire a vezetőnk vezényletével rázendítettük:
"Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok..."

Végigénekeltük az összes strófát, jó hangosan, hogy a házbeliek hallják. Amikor végeztünk, kinyitották az ajtót, és behívtak bennünket a szobába. Megkínáltak süteménnyel, mellette kaptunk gyümölcsöket, és a rokoni házakban pár fillér zsebpénzt. Tényleg pár fillért, ami általában húsz fillértől egy forintig terjedt. Néhány mondatos beszélgetés után máris mentünk a következő házhoz. Volt olyan is, hogy a "Meghallgatják az Isten igéjét?" kérdésünkre "nem" válasz érkezett, ilyenkor némi dohogással a következő házhoz mentünk. Nyolc-tíz házat tudtunk meglátogatni, mivel este nyolc órára be kellett fejezni az utat. Hazafelé megosztoztunk a süteményen, gyümölcsön, pénzen.

Otthon levertünk magunkról a havat, levetkőztünk, és csatlakoztunk a szüleinkhez és a hozzánk időközben érkezett rokonokhoz. Megint elénekeltük a "Mennyből az angyalt", és beszámoltunk, hogy kiknél jártunk. A felnőttek beszélgettek, bort poharazgattak, mi gyerekek pedig a kemencepadkára vagy a kis sámlira húzódva figyeltük a különböző érdekes történeteket.