Ha megkérdezik tőlem, melyik évszak áll hozzám a legközelebb, mérlegelés nélkül válaszolok: a tél. Gondolkodó, ábrándozó gyerek voltam, boldogan álltam a hóesésben, amíg fehérre színezték ruhámat a téli ég bóbitái, és kinyílt lélekkel ültem fel egy hófelhőre, amely messze elrepített a mindennapokból. Kamaszként, amíg a korombeliek szórakozni jártak, magányosak voltak a nyaraim, de minél hidegebbre fordult az idő, annál közelebb kerültem a környezetemhez és önmagamhoz is. A tél kitüntetett szerepe később is megmaradt az életemben. Szerelmeim télen fogantak, és a legtöbb versemet is ekkor írtam. Az érzések felerősödnek, a gondolatok elmélyülnek bennem, ha a tél leheletét érzem.

 

Nekem tehát máshogy szép ez az évszak, mint József Attilának: "Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél." Ez az utolsó verse. Megírta, majd december 3-án elindult a vasútállomás felé... József Attilára az árvaság hideg csillaga pislogott egész életében. Család, szerelem, elismerés, anyagi biztonság – ezeket csak másoknak remélhette. Ma utcák, terek, iskolák őrzik a nevét, életműve a nemzet közös ihletét erősíti. De végiggondoljuk-e néha W. Barna Erika kíméletlen kérdéseit: "Vajon ha most itt élne közöttünk, ki karolná fel, ki segítené őt egzisztenciális gondjaiban, hogy költőként élhessen, ki emelné maga fölé, s ki tudná kríziseiben teljes szívből átsegíteni őt – csupán mélységes szeretetből, tehetsége iránti megbecsülésből? Ki nyújtana neki kezet, hogy a teremtett világ páratlan törvényeire, a Teremtés rendje szerinti szabadságra épülő társadalmat felépítse vele együtt?" Téli estéken, a kellemesen fűtött szobában érdemes lenne ezen is elgondolkodniuk a pénz és a hatalom urainak, míg falaikon érnek az örök almafák. De nemcsak nekik, hanem azoknak is, akiknek bár hatalom, pénz, siker nem adatott, de a sors elleni tehetetlenségüket mások sorsa iránti közömbösséggel vagy rosszakarattal ellensúlyozzák. Ha előbb József Attila utolsó művére hivatkoztam, most tizenhét éves kori, Tél című versét idézem: "Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek." Nemcsak testben, de lélekben is. Minden igaz vers, film, festmény, zene: egy-egy tűzrakás, amely mellett fel- és összemelegedhetnek az emberek.

 

A karácsonyfának is hasonló szerepe van a családok életében: maga köré gyűjteni az összetartozókat. Európa egyes részein már a középkorban elterjedt a fenyőfaállítás szokása. A fenyő feláldozása Jézus kerszthalálára emlékeztetett. De már a kereszténység előtti időben is fontos szerepet tulajdonítottak az örökzöldeknek: az ókori germán népek hite szerint ezek távol tartják a téli sötétből támadó alvilági lényeket. Magyarországon az első karácsonyfát Brunszvik Teréz állította a 19. században, Aszódon. Ebben is lemaradtunk a világ szerencsésebb országaitól, de egyúttal adtunk is valami újat a világnak: a fára aggatott szaloncukor varázsát.

Karácsonyfát díszíteni: közösségi ünnep, ajándékot adni és kapni: öröm és boldog várakozás egy egészséges társadalomban. Olyan társadalomban, ahol az idősek szeretik a fiatalokat, a fiatalok tisztelik az időseket. Ahol a családok organikusan, rendeltetésük szerint működnek, nemcsak gazdasági egységként, a szülők mesét mondanak a gyerekeknek, beszélgetnek velük és egymással is. Ahol a kórház a betegért, az iskola a gyerekért, a hivatal az állampolgárért, a média pedig a tisztánlátásért és az értékek gyarapításáért működik. Ahol a városokat és a falvakat valódi közösség alkotja és az emberek nemcsak házaikban, hanem az utcán is otthon érzik magukat. Egy beteg társadalomban nem igazi ünnep, csak megszokottság a karácsony. Külsőség, mint a bevásárlóközpontok hívogató, karácsonyi díszletei, és megterhelő kötelezettség az ajándékvásárlással, házimunkával, rokonlátogatással... A szeretet- és értékalapú családok gyógyító sejtjei az egész társadalomnak.

 

Olvastam, hogy 1914. december 24-én elcsitultak a háború zajai, a szembenálló felek kimerészkedtek lövészárkaikból, kezet fogtak, énekeltek, cigarettával kínálták egymást, még fociztak is ott, ahol gól helyett az előző napokban egymást lőtték a katonák. Igazán szép történet, jól példázza az ünnep erejét, én azonban mégsem tudok meghatódni rajta. Ugyanis, hataloméhes vezetőik parancsára, karácsony után a harcosok visszabújtak árkaikba, és újból lőni kezdték egymást. Hagyták, hogy megszülessen bennük a Megváltó, és megölték magukban, mint Heródes az aprószenteket. Minden időben intő példa az övék.

Karácsonyra várva, öltöztessük ünneplőbe a szívünket.