Ünnep után volt. Talán márciusban. Még Pécs-Vasason éltem, egy pici, szép kis bányászfaluban. Fél éve éltem ott, a plébánián szolgáltam. Emlékszem, kimerítő, fárasztó nap volt. Tavasz. A barackfa már vetkezett, a régi fenyőfa már korhadtan, minden tűjét ledobva, ott állt a fészer mélyén, hogy majd, ha jönnek a fiatalok, eltüzeljük, szalonnasütéshez még jó lesz. Egész nap füvet nyírtam, s gondolkodtam, hogy talán valami virágot jó lenne ültetni a plébánia elé.

Késő délután volt. A karácsony, mint olyan eszembe se jutott. Minek is, hiszen már régen volt. Már arra sem emlékeztem, hogy miről is beszéltem a karácsonyi éjféli igeliturgián. Ekkor csöngettek.

Az ajtóban egy ősöreg ember állt. Ismertem őt, szemben lakott velem, kicsit arrébb, az utca túloldalán. Templomban nem láttam, tudtam, valakivel összeveszett a múltban, talán valamelyik elődömmel, s túl önérzetes volt ahhoz, hogy betegye a lábát oda. Néha-néha megittunk együtt egy pohárral a borából, amire nagyon büszke volt, de amire gondolva még ma is összerándul a gyomrom, hiszen olyan rossz lőrét sose ittam se előtte, se azután.

Tudtam, éreztem rajta, hogy az idő vasfoga már bizony ki is csorbult rajta.
- Boldog karácsonyt! – köszönt rám, s én azt gondoltam, ez valami tréfa.
- Ugye, átjön hozzánk ma este? A feleségem halat főz... Halászlé lesz, meg tejfölös hal. Igazi karácsonyi csemege.
Mondani akartam, hogy ember, gondolja már át, március van, hol van már a karácsony, amikor az öreg válla felett észrevettem a feleségét, s láttam az arcán a könyörgő tekintetet.

- Persze, ott leszek. Fát is díszítünk?
- Még szép! Nem, értem miért – mondta az öreg –, alig tudtam csillagszórót szerezni. De sikerült! Nyolckor várjuk.

Nem értettem a helyzetet. Nem értettem, mi lehet az, hogy karácsonyt akar ünnepelni márciusban. Nem értettem, hogy mi történhetett. Hát meglágyult az agya, gondoltam magamban, s megpróbáltam felkészülni a rám váró többszörös megpróbáltatásra. Hal és az öreg bora. Rettenetes. Ráadásul egy ilyen nap után.
Az öreg lelkesen, s karácsonyi dalokat dúdolva elindult haza. A felesége, élete párja talán az idők kezdete óta, ott maradt.
- Tudja, már öreg – szólalt meg.

- Én értem, de március van – szólalt meg bennem a kétkedő.
- Ismerem őt kicsi gyermekkora óta. Amikor gyermek volt, rettenetes karácsonyai voltak. Apja iszákos volt, verte őt. Aztán jött a háború, elvesztettük mindenünket. Ő az egész családját. Mi maradtunk egymásnak. Nehéz idők voltak. Néhány éve, talán a nyár közepén úgy kelt fel, hogy díszítsük fel a fát, hiszen itt van a karácsony napja. Tudtam, hogy lelke már valahol máshol van. Tudtam, hogy a szíve már nem közöttünk jár. Én a felesége vagyok. Jóban, rosszban. Ezt fogadtam. S aznap feldíszítettük a fát – mondta az asszony.
Talán ekkor kezdtem megérteni, hogy mi is zajlódhat le ebben a két emberben. De még mindig nem értettem, hogy mi ennek az egésznek az értelme.

- S aznap este – folytatta a nő – megkért, hogy meséljek neki a gyermekkora karácsonyairól. Nem volt szívem azt mondani, hogy micsoda szörnyű karácsonyai voltak, ezért elkezdtem mesélni neki arról, amikor megkapta a hintalovat, elkezdtem neki mesélni, hogy mekkora karácsonyfákat állítottak a kertben, elkezdtem neki a csodáról mesélni. S láttam, hogy boldog. Azóta néha-néha, talán félévente eszébe jut, hogy ma karácsony van. Felállítjuk a fát, s megfőzőm a halat, s ő boldog. Én pedig boldog vagyok, hogy boldogságot okozhatok. Hiszen ez a karácsony értelme, nem?

Elszégyelltem magam. Én akkoriban karácsonykor éjt nappallá téve rohantam, hogy beszerezzek mindent, ami aztán vagy tetszett az illetőknek, vagy nem, és úgy álltam oda karácsonykor a szószékhez, hogy na, ezen is legyünk túl.
Aznap este elmentem hozzájuk, s márciusban megünnepeltük karácsonyt. Életem legszebb karácsonya volt. Még a hal is ízlett, bár azóta se szeretem, s bevallom, a bor is édesebb lett, mert tudtam, hogy a boldogságukra iszom.

Pár hónapra rá én temettem az öreget, s a sírra nem hatalmas koszorúkat, hanem egy pici karácsonyfát állítottunk. Néha-néha lélekben még visszajárok oda.
Sokan töltik a karácsonyt egyedül, én is, már a sokadikat. Valahol mégis velem van az öreg. Karácsonyi dalokat énekelgetünk, jókat eszünk, míg nem rám nem szól: lassan ideje indulni! Misére kéne menni. Éjfél lesz nemsoká. Ő persze nem kísér el, mert konok.
Ünnep után volt. Talán márciusban. Karácsonykor. A barackfa már vetkezett. A hónak már nyoma se volt. De karácsony volt. Úgy igazán.