Mint frissen megbízott önkormányzati képviselőjelölt igyekeztem összeszedni a megfelelő mennyiségű (14 db), akkor még kopogtató cédulát. Az első órában összejött a mennyiség, de annyira tetszett a siker, hogy úgy döntöttem végigmegyek a választókerületen. Lépcsőházról lépcsőházra, ajtótól ajtóig, embertől emberig haladtam. Három hét alatt mindenkihez eljutottam. Sok mindent láttam ezalatt a három hét alatt. Azt hittem, hogy 30 évesen már mindenen túl vagyok, kivétel az apaság. Hát sok mindenben tévedtem. A temérdek furcsaság, ahogyan emberek élnek egy háztömbben, sokuk tömeges magányban, nekem új volt. Illetve tudtam, hogy létezik ez az élethelyzet, sokat hallottam róla, de egészem más ezt a saját szemmel látni.

Mindent összevetve a legnagyobb meglepetést Rudi Bácsi ajtónyitása okozta, illetve ami egy hosszú, és a kölcsönös tiszteleten alapuló furcsa barátság kezdetét jelentette. Szóval kopogtattam, Rudi bácsi kinyitotta az ajtót, én köszöntem, ahogyan illik, és belekezdtem a kántálásba: "Jó napot kívánok! Tiszteletem! Szalai Attila a nevem, és szeretnék indulni itt...." A mondatot nem tudtam befejezni. Rudi bácsi megvető és méregető pillantásai közepette, szavamba vágva ennyit mondott: "Mit akar maga itt? Még érettségije sincs!" És ezzel úgy becsapta előttem az ajtaját, hogy Rudi bácsi lakásának illata az arcomba vágott, a huzat még rövid hajamat is megmozgatta a fejem tetején. Néztem egy darabig, és nem értettem; mi baja velem ennek az embernek? Soha életemben két rossz szót nem szóltunk egymáshoz.

Pár héttel a nyertes választások után elhatároztam, hogy utána járok Rudi bácsi rosszallásának. Néha összefutottunk az utcán, én kissé provokatív szándékkal, de nagyon udvariasan köszöntem, Rudi bácsi meg mormogva valamit az orra alatt továbbment. Hogy most ez köszönés volt-e, vagy átokszórás, azt a mai napig nem tudom. Viszont elhatároztam, hogy ennek az embernek megpróbálom elnyerni a tiszteletét. Mert, ha a legelutasítóbb ember elismer, akkor nagyon valószínű, hogy jól végzem a munkámat.

Telt múlt az idő és eljött a 2002-es önkormányzati választás is. Körülöttem szinte mindenkit lecseréltek, a tíz választókerületből egyedül engem nem sikerült leváltani. A mai napig nem tudom, hogy miért? Talán a teljesítményem miatt? Talán a mindenki számára kimutatott jó szándékom miatt? Rudi bácsi elkezdett visszaköszönni, és csodák csodája egyszer megszólított, hogy beszélgetni szeretne velem, és ha van időm, menjek fel hozzá. Munka után fel is mentem hozzá még az nap, mert nagyon érdekelt, hogy mit szeretne.

Csöngetés, ajtónyitás, köszönés, cipő le, és irány a nagyszobai fotel. Rudi bácsi zavarban volt, kerülte a tekintetemet, nehezen kezdett bele a mondandójába. Hogy megkönnyítsem a dolgát, udvariassági kérdések tucatjaival árasztottam el. Azért, ha nehezen is, de a tisztességben megöregedett büszke értelmiségi összeszedve magát rám nézett, és csak annyit mondott: "Attila! Ne haragudjon!"

Most én éreztem magam kellemetlenül. Egy idős ember bocsánatot kér? Tőlem? Igyekeztem csökkenteni Rudi bácsi zavarát, és minden félét elkezdtem beszélni, de Rudi bácsi nem tágított a témától. Elmondta, hogy tévedett, és ha valaki téved, azt fel kell vállalni és tanulni belőle, független attól hány éves az ember. Aztán elkezdett magáról mesélni. Gyerekkor, tanulmányok, család stb. Egy órát voltam nála, és – ha lehet ilyen mondani – összebarátkoztunk. Ezek után szinte hetente beszéltünk személyesen vagy telefonon.

Ismét telt múlt az idő, és a szokásos heti "megbeszélésünket" egy "rendkívüli" ülés szakította meg, amit Rudi bácsi drámai hangon kezdeményezett. Kicsit ideges voltam emiatt, mert nem tudtam mit szeretne. Szomorúan fogadott, és nehezen is kezdett a mondandójába. Elköszönt!

Rudi bácsi szerződést kötött egy idősek otthonával egy közeli településen. Nem beszél róla, de nagyon valószínű, hogy valami komoly gond lehetett a családban, ha nem tudnak, vagy akarnak róla gondoskodni idős korában. Rudi bácsi már nincs köztünk! Hiányzik!

Szalai Attila, önkormányzati képviselő