Arisztotelész szerint a boldogság (eudaimonia) az élet igazi tartalma, mely csakis ott valósulhat meg, ahol az ember a saját egyéniségét ki tudja bontakoztatni. Nikomakhoszi etikájában kifejti, hogy az ember leginkább az értelem birtoklásával jellemezhető, ezért nyilvánvaló, hogy a boldogság alapvetően az értelmes tevékenységben lelhető fel. Mondhatjuk tehát, hogy "boldognak lenni" nem valami totál happy érzés elragadtatottságba átcsapó állapota, hanem kifejezetten emberi tett. Arisztotelész szerint az emberben megvan az a képesség, hogy felismerhesse a jót, éppen ezért képes arra is, hogy erényes legyen. A legfőbb erény pedig a helyes mérték: a természetes harmónia felismerése és kialakítása az életünkben.

A mérték és a mértékletesség kérdése mindig rendkívül fajsúlyos kérdés. S legtöbbször azt tapasztalhatjuk, hogy hibáink hátterében valóban ott húzódik, ott lappang a mérték félreértelmezése. A helyes mérték mindig érték is, a mértéktelenség sokszor az értékest is elsilányítja, leértékeli.

Az Újszövetség azt tanítja, hogy az Írás elegendő ahhoz, hogy az ember "minden jó cselekedetre felkészített" legyen. (2Tim 3,17) Isten ígéreteinek és parancsainak fényében megtartott önvizsgálatunk ugyanis, megmutatja a jót, vagyis azt, amit az embernek ténylegesen tennie kell. Az adventi időszak mindig kitűnő alkalom az elcsendesedésre, az önmagunkkal való szembenézésre, a másokkal való megbékélésre.

Régebben, impozáns könyvtárszobájában Matyi atyával beszélgettem sokat erről. Az adventi várakozás lényegéről. Arról, hogy az igazi várakozás sohasem lehet egyfajta passzív állapot, hiszen mindig késznek kell lennünk arra, hogy akit várunk, megérkezik. Az adventi fénybenézésünk aktivitást jelent, tetteket, amelyek előidézik a jót, amelyek másoknak is a jó, a helyes mérték felé mutatják az utat.  Az utóbbi években, az adventi időszakban elsősorban zsoltárokat fordítok. Egyrészt talán azért, mert jól tudom, a zsoltáros szerint a boldogság nem állapot, hanem életforma, másrészt pedig azért, mert a zsoltárok minden esetben költői szövegek is.

A magyar zsoltárfordítások már a középkorban elkezdődtek. (Valójában legrégebbi nyelvemlékeink is műfordítások, hiszen a Halotti Beszéd narratív része a 1Móz 3 prózai parafrázisa, az Ómagyar Mária-siralom pedig az egyik koraközépkori latin nyelvű Mária-himnusz magyar változata.) Nem készült ugyan el a középkorban a Zsoltárok teljes és szakszerű fordítása, azonban figyelemre méltó az a körülmény, hogy a magyar kódexirodalomban gyakran találkozhatunk a parafrázis különböző jelenségeivel. Ennek a gyakorlatnak nagyon fontos a későbbi zsoltárfordítások szempontjából a megléte, hiszen a parafrázis módozatai középkori vagy éppen ókereszténykori hagyományokat is őriznek, ugyanakkor a zsoltárokra vonatkozóan más bibliai vagy liturgikus szövegeket is felhasználtak a fordítások során. Ez lehet az oka az ezekben a forrásokban fellelhető intertextualitásoknak is. Kinizsi Pálné Magyar Benigna című imádságos könyvének zsoltárfordításai egyértelműen erről tanúskodnak. A parafrázisokra való "kitekintést" a reformáció és az ellenreformáció zsoltárfordítói is gyakorolták.  A parafrázisok sok esetben - a patrisztikus irodalomból ismert szabályokat követve - az egészen egyszerű alapértelmet is elspiritualizálták. Mindenképpen fontosnak tartom tehát a zsoltárok újrafordítását, s néhány éve hasonló okokból kezdtem el a középkori himnuszok újrafordítását is.

Százhalombattán a fordítói műhelymunkához (az aktív elcsendesedéshez) minden adott. A könyvtárunk ilyen értelemben is jól felszerelt, s élnek a városban olyan alkotótársak is, akikkel nyelvészeti kérdésekben gyakran lehet konzultálni. Legutóbb például ismételten a látszat és a valóság problémájába ütköztem az egyik görög szöveg magyarítása közben. Nyilván mindannyian ismerjük, miként vélekedett erről József Attila: "Te jól tudod, a költő sose lódit:/ az igazat mondd, ne csak a valódit,/ a fényt, amelytől világlik agyunk,/ hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." S mit mondott Platón? "Ha majd az Igaz megjelenik a földön, akkor megostorozzák, megkínozzák, láncra verik, mindkét szemére megvakítják és végül, az összes kín után, keresztre szegezik, azért, hogy belássa, hogy nem helyes ebben a világnak igaznak lenni, csupán annak látszani." Adventi tűnődésre való gondolatok. Már csak azért is, mert a boldogság nem állapot, hanem életforma.