Minden tanév a számokról szól. Hány nap van még hátra következő szünetig? Hányast adtál a legutóbbi dolgozatra? Hány órája van egy nap veled a gyerekeknek? Én most egy másik aspektusból tekintettem végig az előttem álló tanéven, és a szám, ahová érkeztem, az a hatvanhat.

Hatvanhat. Ennyi szempárral kerülök szembe egy hetem során a tanórákon abban az esetben, ha csak a saját óráimat látom el, nem helyettesítek más pedagógust, nincs óraösszevonás és nincs hiányzó. Hatvanhat mindent látó szembogár figyeli azt, hogy hogy érkezem meg hozzájuk és hogyan viselkedem velük a tanórán. Például tökéletesen visszaadják, hogy milyen testtartással szoktam magyarázni, mesélni vagy éppen várni rájuk az ebédlő előtt a kézmosó csapoknál, amikor az utolsó poros mancsú kisbékámat is visszaküldöm, mert szappant használni ebben az osztályban mi bizony szoktunk.
Ennyi okos kobakos diák hallgatja a szavaimat. Azt, hogy hogyan beszélek hozzájuk. Nevetnek néha a vicceimen és körmölnek, ha éppen a következő órára elkészítendő házi feladatot jelölöm ki nekik – legalábbis, legjobb esetben, ugye ... ???? Kívülről fújják már a szófordulataimat, a hanglejtésemet. Tudják, mikor mondanám, hogy "a kutya füle-fáját neki" vagy "hahó, faló", vagy éppen mikor kiabálom azt, hogy "Manóföldiek, sorakozó!".
Hatvanhat. Ennyi gyermek szívja magába azt az attitűdöt, életszemléletet, hangulatot, huncutságot és komolyságot, és minden egyebet, amit képviselek előttük az órákon, mint Bogi néni. Ennyi gyereknek tudok adni valamit ebben a tanévben. Valami olyat, ami segíteni fog nekik abban, hogy ügyesebbek, okosabbak, kreatívabbak, kedvesebbek, szorgalmasabbak legyenek. A legfőbb célom talán az, hogy jobb kisemberekké válhassanak, ahogyan cseperednek ez alatt a néhány év alatt, amit együtt töltünk az iskola falai között és az Óperenciás-tengeren túlon.

Te belegondoltál már, hogy hány ember életére vagy hatással akárcsak egy hét vagy egy nap leforgása alatt? Mindenki, aki lát, hall vagy másmilyen úton-módon (fel)figyel rád – legyen az felnőtt vagy kisgyermek – vesz belőled egy szeletet. Mindezt azért, mert szüksége van rá – tudatosan vagy tudattalanul is.

Ezen sokszor gondolkodom, legfőképpen akkor, mikor olyan helyzetbe kerülök, ahol érzem, hatalmas fontossága van annak, hogy a kialakult váratlan helyzetre hogyan reagálok. Például amikor festünk és kiborul a sötét, koszos festékes víz a padlóra vagy amikor otthon marad az egész tolltartó aznap reggel. A lehetséges reakciók száma és módja szinte végtelen, ezért ilyenkor a legelső gondolatom mindig ez: ha én lennék ebben a helyzetben, nekem mire lenne ilyenkor szükségem? Nekem jól esne-e kisgyermekként, ha leteremtenének, sőt még ügyetlennek is hívnának csak azért, mert megbotlottam vagy mert nem figyeltem teljesen merre is megyek? Biztosan nem. A padló linóleum, baja nem esik és két perc alatt fel lehet mosni. Az élmény így is beleég a gyermek fejébe, és biztosan jobban figyel majd, de ha megnyugtatóan fordulok hozzá, azzal arra tanítom, hogy hibázni lehet, és nem arra, hogy borítson ki mindent legközelebb.

A képzeletbeli batyumban erre a tanévre talán ezt vinném magammal: éljünk kicsit tudatosabban és kedvesebben egymással a jelenben. Figyeljünk arra, hogy mit képviselünk, főleg azok előtt, akiknek fontosak vagyunk, akik figyelnek ránk és akár még fel is néznek ránk, mert a tanító nénijük/bácsijuk, kollégájuk, barátjuk, családjuk vagyunk. Mutassuk meg nekik, hogy így is lehet. Hátha más is kedvet kap így hozzá ...

Tornai Boglárka
Kőrösi Iskola - tanító