Elmondta, hogy a szépkorú hölgy tizenkilenc éve költözött településünkre, amelynek lakossága az 1950-es évek óta több mint hatszorosára nőtt, de azóta is nyitott, befogadó   város maradt, ahol a gyerekektől a legidősebbekig mindenkinek jó lehet élni. Irénke néninek az önkormányzat, a polgármester és valamennyi képviselő nevében kívánt jó egészséget.

Az ünnepeltet második családja nevében köszöntötte Till Erika, a Városi Családsegítő és Gondozási Központ vezetője, majd Török Sándor, az Egészségügyi, Oktatási és Szociális Bizottság elnöke kívánt jó egészséget a szépkorú asszonynak.

Vas Istvánné, Tóth Irén a Somogy megyei Mesztegnyőn született és Lengyeltótiban nevelkedett. Szülei mezőgazdaságból és állattenyésztésből éltek. Négy testvére közül ő volt a legidősebb. A többiek tovább tanultak, de neki betegeskedő édesanyja mellett a családdal kellett törődnie. Nem is bánta, mivel sosem szeretett tanulni – árulta el a Halom TV riporterének. Örült, amikor kikérték az iskolából és elkísérhette édesapját a földekre kapálni. Dolgozni ugyanis mindig szeretett. A szomszéd fiú udvarolt neki, három év után házasodtak össze, de az első közös otthon még sokáig váratott magára. Férje asztalosként a fővárosban vállalt munkát, közben leérettségizett, majd építészmérnöki diplomát szerzett. Idővel Irénke néni is követte, hogy megteremtsék a közös élet alapjait. Idősebb lányuk négy, kisebbik kettő éves volt, amikor 1956-ban beköltöztek első önálló otthonukba a fővárosban. Irénke néninek az volt a legszebb karácsonya. Hálásan gondol vissza rá, hogy jól kereső férje és szülei támogatása mellett megtehette, hogy otthon maradjon a lányokkal, és csak akkor menjen állásba "néhány évre", amikor gyerekei már férjhez mentek.

A valóság azonban más volt. Az idősek otthonában megjelent lánya és veje elmesélte, hogy valójában nagyon sokat és nagyon keményen dolgozott, hogy mindent megadjon a családjának. A lányokra a nagyobbik iskolás koráig jobbára a nagyszülők vigyáztak, mert az óvodát nem fogadták el. Irénke néni egy étteremben főzött. Az általános iskola alatt tényleg otthon maradt a gyerekeivel, de úgy, hogy két óvodás korú fiú napközbeni gondozását is felvállalta közben. Mikor a lányok középiskolába kerültek, egy bölcsődében helyezkedett el a konyhán, a nyugdíj előtti néhány évben pedig az Ápisz kézbesítője volt. "Sokkal könnyebb életet érdemelt volna!"

Irénke néni az utóbbi időben hadilábon áll a számokkal és a nevekkel és "kezd egy kicsit betegeskedni", de rendkívül kellemes, mosolygós beszélgetőpartner, aki szívesen eleveníti fel élete boldogságát. Mindig szerette a rendet, a tisztaságot, ha finomakat süthetett-főzhetett a családjának, és "nagyon szépen élt" a férjével, akiről viszont már könnyes szemmel beszél. Hogy mivel foglalkozott a szabadidejében? Hát a családjával! – érkezik válasza, ami magától értetődő.

Negyven évig élt együtt kisebbik lányáékkal. Nekik hétvégi házuk volt Százhalombattán, ahová rendszeresen jártak az idősek. Tizenkilenc éve döntöttek úgy, hogy Irénke néni és férje a kényelmesnek megismert kisvárosba, a fiatalabbak pedig Érdre költöznek. Irénke néni és szívbeteg párja hat évvel ezelőtt döntött úgy, hogy idősotthonba költöznek, mivel már nem tudták megfelelően ellátni magukat, a gyerekeik pedig még dolgoztak. Irénke néni férje hamarosan el is hunyt. 85 éves volt.

A szépkorú asszony elmondta, hogy szereti az Idősek Gondozóházát, ahol szobatársával nagyon ügyelnek közvetlen környezetük rendjére, tisztaságára. Gyerekei gyakran látogatják, az ünnepekre hazaviszik. Hét dédunokája képét a szekrényén tartja. Sokat olvas, tévét néz többiekkel és együtt örül velük, amikor megérkezik a jó idő, és kiülhetnek az udvarra. Próbál járni, amennyit tud, mert nagyon nem szeretne "leesni a lábáról".