Kedves M.! A leveled nagy bizalommal van felém! Igazán bátor kérdés, amelyet még én sem zártam le. Olykor szülőként, olykor pedig gyerekként szólal meg bennem, újra- és újrakeretezve a válaszomat. Olykor felmentem a szüleimet, olykor indulattal, szégyennel, szorongással, szeretettel reagálok. Mégis, minden nehézségével együtt talán azért választottam ezt a kérdést, mert a saját elmúlásom gondolata miatt mostanra tényleg elhiszem, hogy egyszer eljön az idő, amikor ők sem lesznek. Én viszont, amíg élek, gondolni fogok rájuk valahogy. Ősi törvényszerűség.

Az üzenetedben megfogalmazódik a rejtett bocsánatkérés a saját érzéseid miatt: "sokan táplálunk". Szeretnéd tudni, hogy nem vagy egyedül a dilemmáddal, nem csak te hágsz át valami nagyon természetes kötelezettséget, a hálát.

Emberileg jogosan kérdezhetném: "Nem szereted a szüleidet?! Pedig a nekem írt leveledből úgy látszik, mindent megadtak neked. Mégis, mi bajod van?" Mintha elbuktál volna egy szocializációs folyamatban (tisztelnünk kell a szüleinket) és teológiailag is, hiszen nem hallod meg Jézus legmélyebb üzenetét: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!"

Közvetve a magad számára is felmentést kérsz az ítélkezés alól, amikor így fogalmazol: "megkeserítették az életünket", vagyis megpróbálsz engem is bevonni az érzésbe, amelynek a megítélésében bizonytalankodsz. Ne ítélj el, mert sérelmeim vannak, szenvedtem, "megnehezítettek", tehát, amit érzek, valós, maradandó emlék, amely miatt ma is felháborodom ellenük. Mégsem tehetem, mert, megrémít a gondolat, hogy ne menjek hozzájuk, vagy ne hívjam őket többé. Meg tudok-e állni ebben a döntésben azokban a pillanatokban is, amikor szégyellem magam miatta?

A kérdéseddel igazolást keresel: helyes ez így? Számomra fontos eleme a múlt elfogadásának a szüleim mindenkori jelenének a megértése. Ők is áldozatok a saját életükben, sérüléseket szenvednek a szüleik és a környezetük által. Apaként értem a felelősségüket és büszkén értékelem a munkát, amelyet azért végeztem, hogy hiteles felnőtt legyek, a saját döntéseimmel éljem meg az életemet és magamhoz hűen álljak akár előttük is. Amikor megértettem, hogy haragudhatok és sérelmezhetem, ami velem történt, azt is felfedeztem, hogy szeretem őket. Ez nem jelenti azt, hogy felmentem az általam helytelennek ítélt viselkedésüket, de a szeretettel együtt is tudom, hogy elutasíthatom, ami nekem nem jó. Ezzel nem őket utasítom el, nem azt kérdőjelezem meg, hogy képes vagyok-e szeretni őket. Mostanra tudom, hogyan szeretném élni az életemet, mi fér bele, és mi az, amit nem engedek be, amire nemet kell mondanom, mert úgy ítélem meg, hogy számomra mérgező.

Nagyon eltérő módon vagyunk bántalmazók és bántalmazottak, ha csak egy átlagos vagy sablonos családi modellre gondolok. Egyéni érzések mentén bántódom meg és bántok meg másokat. A gyerekeimre érzékeny, figyelmes szülőnek tartom magamat, mégis tudom – remélem -, eljön a nap, amikor a gyermekem bizalommal fordul majd hozzám, és elmondja: ezzel vagy azzal a reakciómmal fájdalmat okoztam neki. Azért mondom, hogy remélem, mert ha ez megtörténne, azt jelezné, hogy a kapcsolatunk él és megengedi az érzések őszinte kifejezését. Nem kérdéses számomra, hogy egyik gyermekemnek sem akarok rosszat, de ettől még számukra – az ő szemükben - bántalmazóvá válhatok.
Számomra könnyebb a megbocsátás útján maradni, mert az kétirányú. A saját békességemet keresve bocsátok meg azoknak, akik bántottak, és kérek megbocsátást azoktól, akiket bántottam. Legvégső feladatomban vigaszt és kegyelmet kérek magamnak is. Fati

(Várjuk olvasóink - anonim - kérdéseit, leveleit a titokfotel@hirtukor.hu címre!)