"A világ mára már nem támogatja a látást. Mindenki néz, de kevesen látnak, s bár egy lencsén kereszül az egész megapixelekre szűkül, mégis szeretném, ha az a sok csoda, ami körülvesz bennünket, több emberhez eljutna – ír az alkotó saját motivációiról. Édesapámtól szívtam magamba a fotózás szeretetét, egész gyermekkoromban azt láttam, hogy ami számára kedves, érdekes, szép, azt igyekszik megörökíteni. Sokszor mesélt a fényképezés alapjairól, de a kép igazán akkor állt össze bennem, amikor beiratkoztam egy fotós iskolába. Főleg a természetet fotózom, apróbb részleteket, de a gyermekeim elkapott pillanatai is kedvesek a szívemnek. Azt mondják, kell egy bizonyos látásmód, szépérzék (és persze technikai ismeret és háttér) ahhoz, hogy valaki fotográfusnak mondhassa magát. Én nem ezért a titulusért használom a gépem -s valójában még igen messzinek is érezném magamtól-,  hanem mert azt gondolom, nem kell egzotikus helyekre, érintetlen vidékekre, eldugott zugokba menni azért, ami szép. Ott van mindenütt. Körülvesz bennünket. Egy lehulló levélben, egy pocsolyában tükröződő felhőben, egy ág végén egyensúlyozó katicában. Ezeket a pillanatokat szeretném megmutatni, mert a szürke hétköznapokat színekkel, élettel, lélekkel töltik fel."