Az első előadás témája a vonzalom, ismerkedés és párválasztás, a másodiké pedig a párkapcsolatok minőségi működése volt. A szakember ezúttal arról beszélt, hogy a hosszabb ideje fennálló párkapcsolatok, de a családok és a szülő-gyerek viszony legtöbb problémáját is a következetlen vagy összemosódott határok okozhatják.  

Személyes határaink nagyon hasonlítanak a sejtek külső felszínén található sejtmembránra, amelynek feladata, hogy körülvegye és "megvédje" a belső állományt, ugyanakkor kontrollált kapcsolatot teremtsen a környezettel. Vagyis, személyes határainkkal megvédjük magunkat, miközben pedig ezeken keresztül tartjuk a kapcsolatot és kommunikálunk a másikkal, a külvilággal. A többi között a határok által tudjuk jelezni, hogy ki meddig mehet el velünk szemben, mit tehet meg velünk. A határaink kulcsszerepet játszanak abban, hogy mennyi tiszteletet kapunk.

Ha valaki mindig, mindenkinek meg akar felelni és nem tud nemet mondani, akkor "nem a saját életét éli", a másik véglet pedig, ha valaki túl merev határokkal, valóságos fallal veszi körül magát. A párkapcsolati problémák megelőzése vagy enyhítése érdekében fontos, hogy tisztában legyünk a saját határainkkal és elkerüljük a határsértések okozta játszmákat.  Változások csak a határok esetleges átrendeződésével, kijelölésével, majd következetes, de kellően rugalmas megtartásával következhetnek be. Ha ugyanis a "sarkunkra állunk", arra szinte minden esetben "kóstolgatás és erős támadás lehet a válaszreakció, ami pedig további határtartást igényel."

Bogdán Bence hangsúlyozta, hogy napjainkban az agyunk ingerek általi túlterheltsége mindenkit – felnőtteket, gyerekeket egyaránt – "súlyosan érint." Folyamatosan és sok energiát igényel, ha megemelkedett ingerküszöbünk megfelelő ingereltségi állapotát "szinten akarjuk tartani", amelynek egyik súlyos, negatív következménye lehet, hogy a személyes határaink is könnyebben veszélynek és támadásoknak lehetnek kitéve (a szintén megnövekedett ingerszinttel rendelkező többiek által). "A gyerekek például jellemzően beleszületnek egy folyamatos – különféle érzékszerveket érő – magas ingerszintbe (pl. televízió, ízfokozók, tabletezés, reklámok), ami hamar lefárasztja az agyukat. Túlterheltségük különféle hiperaktivitásos, figyelemzavaros tüneteket is okozhat, amivel tovább terhelik a környezetüket."  

Az idegileg szintén túlterhelt szülők jellemzően hamar beadják a derekukat, "egyre inkább és egyre jobban alámennek a gyereknek". Következményként könnyen "kifordulhat" a családi hierarchia. A gyerek kerül "uralkodó" szerepbe, a szülők pedig "ugranak" minden apró hisztijére. Különösen ott látható ez, ahol a szülők fokozott szorongást élnek át amiatt, hogy esetleg sérül a gyermekük lelke. Pedig meg kellene tanulnia, hogy az élet fájdalommal is jár, ami nélkül rendszerint valódi győzelem sincsen.

A gyors és könnyebbnek tűnő szülői megoldásokkal viszont éppen azt nem kapják meg a gyerekek, amire szükségük lenne: az erős szülői háttéren alapuló határokat, azaz a biztonságot. Nem mellesleg a hatékony önérvényesítési mintákat sem.

A pszichológus szerint a legfontosabb, hogy a szülők következetesen de kellő rugalmassággal húzzák meg a határokat. Ehhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyenek a saját határaikkal, illetve azzal, hogy hányadán állnak a párkapcsolatukkal. Egy problémás és a gyerekek előtt titkolózó párkapcsolat könnyen határsértő játszmahelyzeteket teremthet a szülőtársak között, amely nem szerencsés közeg a neveléshez.

A szakember azt tanácsolja: hagyjuk a gyereket dönteni és tapasztalni, adott esetben hibázni és javítani. Így válhat érett, döntéseiért felelősséget vállaló felnőtté, aki adott esetben tanul a botlásaiból, el tudja viselni, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt az adott pillanatban szeretné, meg tud küzdeni a fájdalommal, képes késleltetni a szükségleteit és uralni az indulatait.