Nem tudom, hányan vannak tisztában azzal, hogy Japánban évente tízezren halnak bele a túlfeszített munkába, és hogy a betegségnek a szigetországban neve is van, karosi. Gyanítom, hogy többen tudnának mesélni arról, miként lehet belepusztulni a munkanélküliségbe, a reménytelen keresgélésbe, amely az önértékelés és a munkaképesség rohamos leépülésével jár. Akadnak, akik annyira ismerik ezt a szenvedést, hogy keresni is képesek rajta. Ők azok, akik vámot szednek a fuldoklóktól, miközben az utolsó szalmaszálat nyújtják nekik. Valószínűleg úgy gondolják, a pénznek nincs szaga, de a "szolgáltatásuk" messziről bűzlik.

 

Erősen szaglott az, az apróhirdetés is, amely kissé zavaros szöveggel távmunkát ígért emelt díjas telefonszámon. Mivel azonban feladója – egy ellenőrzötten létező cég törvényes képviselője – jogosan követelte, közreadtuk. Úgy döntöttünk azonban, ellenőrizzük a valóságtartalmát és az eredményt szintén a nyilvánosság elé tárjuk – abban bízva, hogy a jövőben kevesebb lesz az áldozat.

 

A "próbavásárló" én voltam. Hívásomra a vonal végén tanult és kulturált férfihang felelt. Tudatta velem, hogy a meghirdetett távmunka ügyében jó helyen járok, miközben valószínűleg elindított egy láthatatlan stoppert, amely hatvan másodpercenként 636 forinttal növelte a telefonszámlám összegét.

 

Ez a körülmény cseppet sem zavarta beszélgetőpartneremet. Ráérősen és bőségesen áradt belőle a szó. Rendkívül részletesen és akkurátusan tájékoztatott. Elsőként arról, hogy mindent el fog majd mondani, csak előbb felőlem kell érdeklődnie. Honnan telefonálok, van-e munkahelyem, hány éves vagyok, mi a foglalkozásom? Miután alaposan kikérdezett, egy ügyfélszámot is ajándékozott nekem, amiről megtudtam, hogy három hónapig fog még "élni", ha esetleg megint telefonoznék. Amikor ezzel is megvoltunk, folytatódott a végtelennek tűnő szóáradat borítékolásról, címkézésről, hajtogatásról, csomagolásról. "Ugye, nem áll öntől távol a divat? Gondoltam! Mert például műkörömszetteket is csomagolhat." Közben kiderült ezerféle dolog. Például az is, hogy a citromailt nem minden levelezőrendszer fogadja el. Kaptam email és honlap címeket: "hátétépé, kettőspont, dőlt vonal és még egyszer dőlt vonal. Tetszik írni?"

 

Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, és rákérdeztem, meddig fog még tartani a tájékoztatója, mert attól félek, nagyon sokba fog kerülni nekem. Mindjárt be is fejezi – felelte, csak elmond még néhány igazán lényeges információt. Ezek között olyan tanácsok szerepeltek, hogy ne kezdjek dolgozni senkinek, amíg nincs a kezemben írásos megállapodás, de legérdekesebbnek azokat az utolsó javaslatokat találtam, amelyek éppen tanácsadóm "adatbankjával" álltak kapcsolatban.

 

Figyelmeztetett ugyanis, hogy ha bárki kérdi, kitől hallottam a remek munkalehetőségekről, ne hivatkozzak rá, mert a mai világban a jól informáltság bizony, inkább hátrány. Higgyék inkább azt, hogy nem vagyok kiokosítva és felvértezve tudással általa. Különben is, vannak cudar ügyintézők, akik az aktuális ajánlatokat is elhárítják, másrészt meg tanácsadóm egyáltalán semmilyen kapcsolatban nincs a cégekkel, amelyeket nekem ajánl.

 

Elgondolkoztam. Ha ez így van, mi szüksége volt a személyes adataim, végzettségem, munkatapasztalatom megismerésére, és vajon mihez kezd majd az ügyfélszámommal, amit nekem ajándékozott? A fejtörést azonban hamar abbahagytam, mert az agyamban bekapcsolt egy vészvillogó. Úristen, talán tíz percig is elhallgattam ezt kulturált, rendkívül tapasztalt, kissé talán fensőbbséges dumát! Gyors fejszámolás – 10X635=6 350 – közben elköszöntem.

 

Igazán komiszul csak akkor lettem, amikor ellenőriztem a beszélgetés idejét, és kiderült, hogy nem tíz perc volt, hanem éppenséggel pontosan harminc!

 

Amikor pedig annak is utána néztem, mit kaptam a közel 20 000 forintomért, tovább fokozódott és egyre összetettebbé vált a negatív közérzetem. A mail címekről ugyanis hamar kiderült, hogy nem léteznek. A honlapokon nem volt használható információ. Hacsak nem vesszük annak, amit a magukat halálra dolgozó japánokról és a betegségük nevéről tudtam meg. Az egyik telefonszámon egy kedves zalaegerszegi hölgy mutatkozott be, aki az online hálózatépítés világába csábított. Viszonylag gyorsan értékeltem a lehetőséget és nemet mondtam, majd úgy döntöttem, a postacímekre már nem is írok. Legalább a feladás és a felbélyegzett válaszboríték költségét megspórolom.

 

Mire idáig jutottam, felhívott munkanélküli ismerősöm és majdnem sírva elpanaszolta, hogy a telefontársaság tájékoztatása szerint 14 000 forintot beszélgetett el az apróhirdetésünkre jelentkezve. Nem is sejtette, hogy emelt díjas a hívás. A szövegbe ravaszul ágyazott "636 Ft/min" kitételt ugyanis úgy értelmezte, hogy minimum ennyit fog keresni óránként!

 

Hogy miként lesz valakiből a nyomor vámszedője, akinek semmilyen meló nem mocskos és semmilyen pénz nem büdös? Talán munka nélkül marad, keres-kutat, kétségbe esik, és kihasználják a helyzetét. Amikor pedig belefut a betonfalba, elveszti a "szaglását"?