Ezzel a latin mondással nyitottuk meg az idei tanévben ötödik évfolyamon történelem füzeteinket és ugyanezt a mondatot mondta polgármesterünk is azon a megnyitó ünnepségen, ahol osztályommal, a 7.b osztállyal együtt képviseltük iskolánkat.

 

Március 2-tól a vasútállomás egyik használaton kívül lévő sínpárján várta az érdeklődőket a holokauszt-vándorkiállítás Az Élet Mente Alapítvány és Novák Ilona múzeumpedagógus szervezésében.

 

Mikor szülői oldalról is érkezett felvetés, hogy felkereshetnénk a gyerekekkel egy történelem óra keretében ezt a korabeli marhavagonban berendezett, fényképekkel, életnagyságú papírmasékkal, használati tárgyakkal színesített kiállítást, már biztos voltam benne, hogy elmegyünk.

 

Most pedig már tudom is, hogy jól döntöttem. Lassan az utolsó túlélői is elhunynak történelmünk ezen korszakának. Gyermekeink számára nem lesz egyéb, mint egy lecke a tankönyvben Caesar, I. (Nagy) Lajos és Mussolini mellett.

 

Most viszont itt állt előttünk Varsányi Imre bácsi a magyarországi túlélők egyike és csak ennyit kérdezett:

"Nézzetek rám, más vagyok, mint ti? Másnak láttok engem, mint bárki mást?"

 

És mi lehajtott fejjel, némán álltunk. Ő pedig annyit mondott, ne szégyelljük magunkat mások bűnei miatt, csak soha ne feledkezzünk el róla, nehogy még egyszer megtörténhessen!

 

A vagonban Ilona néni mesélt nekünk más túlélők történeteiről, akik nem szerették volna vállalni a nyilvánosságot, de emlékeikkel hozzájárultak a kiállításhoz. Számomra az egyik legszemléletesebb talán azt volt, amikor a debreceni focista életnagyságú transzparensét Ilonka néni megfordította és a mosolygós arcú fiatalember hirtelen eltűnt. Maradt egy arctalan, fekete alak, rajta egy nagy számmal, mint ahogy a lágerbe belépve is megszűnt az ember, a neve, a személyisége, s többé már nem volt más, csak egy puszta statisztikai adat.

 

A gyerekek is döbbent csendben hallgatták az előadást, majd egyre többen jöttek oda hozzám, hogy elnézést kérve kikéredzkedjenek a friss levegőre, mert rosszul vannak.

 

Annyit kérdeztem csak, mi lett volna, ha neked kellett volna itt állnod három napon át, étlen-szomjan ebben a vagonban. Csak annyit mondtak: "Én is pont ezen gondolkodtam."

 

Zárás képen álljon még itt Imre bácsi egy másik gondolata: "Nehogy azt higgyétek, hogy mindezek csak úgy megtörténtek, először voltak a szavak. Valaki mondott valamit, és többé már nem volt visszaút." "Félelmetes, milyen ereje van néha egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt. Egyetlen szó, amit nem kellett volna kimondani." (Wass Albert)

 

Éberl Klára,

a Százhalombattai Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola történelem tanára