Szóval küldözgettük szorgalmasan az önéletrajzokat, hátha találunk valami munkát még a karácsonyi szünet előtt. Úgy terveztük ugyanis, hogy hazamegyünk az ünnepre és januárban már az új helyen kezdünk. Ez mondjuk annyira valószínűtlen ötlet volt, hogy még be is jöhetett. És be is jött...

Történt ugyanis, hogy egyik nap hívtak minket telefonon Sjaellandról, hogy lenne munka mindkettőnknek egy ottani kastélyszállóban, ami egyúttal amolyan helyi nevezetesség, ugyanis a kastély több, mint 800 éves és többek között a roskildei püspöké is volt. Ennek megfelelően drága is. (Ez a kisebbik sziget, ahol Koppenhága is található. Mi innen voltunk a lehető legmesszebb, Jylland északi részén.)

A munka nagyjából hasonló lett volna, mint az előző helyen, rendezvények szervezése, esküvők, konferenciák stb. A dánok amúgy imádják ezeket az egy-két napos céges fejtágítókat. Nem volt olyan nap, hogy valamelyik különteremben ne pusmogott volna pár menedzser. E mellett – lévén történelmi műemlék is volt a kastély, ráadásul nyilvános parkkal – ezért aztán gyakran tartottunk esküvőket és a dánoknál nagyon népszerű konfirmálási ebédeket és minden rendű és rangú autós és motoros találkozót.

De egyelőre a telefonhívásnál tartunk, amelyben vázolták a feladatokat és megkértek minket, hogy ugyan ruccanjunk már le egyik nap megbeszélni a részleteket, ha nem okoz gondot. Á dehogy okoz, kb 800 kilométer, és vagy 600 korona hídpénz. Persze azért örültünk is a lehetőségnek, hiszen a szállodában csak decemberig volt biztos helyünk, ráadásul egy órányira lennénk Koppenhágától.

Ezért aztán a következő szabadnapunkon kocsiba vágtuk magunkat és néhány óra szakadó esőben való autózás után megérkeztünk a kastélyhoz, ami meglehetősen szomorú látványt nyújtott a napok óta tartó novemberi esőzésben. Mindenütt sár és latyak, éppen zajló felújítási munkák, nyirkos hideg. A honlapon mindenesetre jobban nézett ki.

Itt egy teljes bizottság fogadott bennünket, kaptunk kávét, ahogy az szokás és kötetlen, vidám csevelybe kezdtünk. Furcsának csak az tűnt, hogy nem használnak feltételes módot. Folyamatosan úgy beszéltek, hogy "amikor majd ez lesz" vagy "amikor majd azt kell elintézni" stb. Az első adandó alkalommal egymásra is néztünk M-mel és találgattunk, hogy vajon mikor jönnek elő a farbával. A beszélgetés vége felé aztán megtárgyaltuk az anyagiakat is és akkor bedobták a végső adut, kapunk egy szolgálati lakást illetve kertes házat.

Kértünk egy nap gondolkodási időt és megígértük, hogy másnap jelentkezünk, majd szép komótosan visszaindultunk északra, a most már sokkal vidámabban szakadó esőben.

Otthon persze kiderült, hogy miért voltak annyira ránk kattanva. Ugyanis a jelentkezéssel elküldtük az igazgatótól kapott ajánló leveleinket is, amelyek érthető módon teli voltak szuperlatívuszokkal. Még ha nekünk nem is hittek volna, egy dán szállodaigazgatótól csak komolyan kell venniük, hogy két ilyen lojális, szorgalmas és talpraesett ember nem terem minden bokorban.

Mivel igazából választásunk nem volt, szerencsénk viszont igen, ezért másnap gyorsan visszahívtuk őket, hogy részünkről oké a dolog és a karácsonyi szünet után érkezünk, tegyék már meg legyenek szívesek, hogy kitakarítják és befűtik a szolgálati házunkat. Ezt kedvesen meg is ígérték, így mi nyugodtan készülhettünk a vakációra. Persze aztán totál elfelejtették, gondolom mondanom sem kell?!

De előtte még volt egy karácsonyi party fenn északon és bezártuk a szállodát is. Történt ugyanis, hogy a tulajdonos megelégelve a folyamatos veszteséget, úgy döntött, hogy januárban bezárja a szállodát. Előtte viszont még tartottunk egy karácsonyi vacsorát, ahol mi is elbúcsúztunk a kollégáktól.

Rasmus a séf nagyon kitett magáért, rendelt egy rakás különleges húst, a legextrémebb talán a strucc és a krokodil volt. Forgattuk is a szemünket, hogy ebből vajon mit fog kihozni? Nem is csalódtunk, kevés kivételtől eltekintve meglehetősen rosszul sikerültek ezek az ételek. Valahogy azóta sem hiányolom a krokodil vagy kenguru farkat.

Viszont mivel vendég továbbra sem rontotta a levegőt a szállodában, ezért a teljesz személyzet két csapatra oszlott, az egyik csapat a termet rendezte be – pókerasztal, karaoke masina, bárpult, székek-asztalok stb. A másik csapat pedig a konyhán tette hasznossá magát és segített Rasmusnak a nagyjából húsz fogásos svédasztalos vacsora összeállításában.

Délelőtt mi is segítettünk, de aztán haza kellett mennünk, ugyanis szerettünk volna még pihenni kicsit a buli előtt, ráadásul mi másnap hajnalban indultunk is haza Magyarországra.

Este nyolc felé aztán visszamentünk és kezdetét vette a parti. Kicsit nehezen oldódtak fel a dán kollégák, de jelentős mennyiségű és hihetetlenül borzalmas ízű Gajol vodka elfogyasztása után, hol a pókerasztalnál tűnt fel egy vidámabb kompánia, hogy a karaoke masina tűrőképességét tette próbára egy vidám vikingekből álló társaság.

Egyszóval meglehetősen jól sikerült a buli, de éjféltájban mi azért elköszöntünk, mert hajnali ötre terveztük az indulást. Előtte azonban még egy különteremben levetítettem a kis búcsú videót a kollégáknak az együtt töltött közel egy év pillanataiból.

Nem tudom, hogy a videó minősége, a zene hangulata vagy az elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol tette-e, de a lányok már az elején sírtak, a fiúk meg hol a kezemet szorongatták, hol a hátamat lapogatták.

Ezután mindenkinek megígértük, hogy a, tartjuk a kapcsolatot b, dolgozunk még együtt, majd angolosan távoztunk, hogy tíz hónap után végre elinduljunk haza..

A két szabadság sajnos hamar eltelt és mi kevéssé kipihenten, ám meglehetősen feltöltődve indultunk vissza Dániába, immár csak pár napra, hogy végül átköltözzünk a kastély mellé Sjaellendra.

Persze, itt sem ment minden simán, ugyanis először is kellett vennem egy utánfutót, hiszen a Golfba nem fért túl sok motyó, a házba viszont nem volt túl sok bútor. Aztán kellett hívni a szomszéd faluból a genbrugos bácsit, aki elviszi azokat a holmikat, amelyek nem férnek az utánfutóra és/vagy nem kellenek már az új helyen.

Azért pár nap alatt ez is megoldódott és egy hétfői napon, természetesen szakadó esőben elindultunk a kastélyba. Amikor megérkeztünk a közel hat órás út után, olyan kedvesen fogadtak minket, mintha mi lettünk volna az első dán űrhajó éppen visszatérő legénysége.

Másnap volt egy rövid megbeszélés, ahol megkaptuk a papírokat és megbeszéltük a teendőket. Mindent egybevetve tényleg jó fejek voltak a megbeszélésen, mondták, hogy még a házat is kitakarították a tiszteletünkre. Ezért cserébe én is jó fej voltam, és nem mondtam nekik, hogy ennek ellenére a ház tiszta kosz volt.

Végül kaptunk pár nap szünetet, hogy kipakoljunk, berendezkedjünk és elintézzük a lakcímkártyát. Ki is használtuk és körülnéztünk a környéken és bejártuk a kastély parkját is.

Mint menet közben kiderült sikerült szépen belenyúlnunk a munkahelyválasztásba, ugyanis egy valódi kísértetkastélyt fogtunk ki. Olyannyira, hogy ezt ott senki nem a helyi folklór részének tekinti, hanem tényként fogadják el. Amikor mesélték, hirtelen nem tudtam, hogy megértően bólogassak, rémülten forgassam a szemeimet vagy dicsérjem meg a kiváló humorukat. Végül csak hümmögtem, de azért megfogadtam, hogy egyetlen éjszakát sem töltök a kastélyban.

Ráadásul három szellem is él az ódon falak között:

Szürke hölgy: Ő valójában egy szobalány volt a kastélyban, akinek egyszer nagyon megfájdult a foga és mivel itt már akkoriban sem volt olcsó a fogorvos, ezért sok jóra nem számíthatott. Ám sikerült csökkenteni/megszüntetni a fájdalmát, nyilván egy foghúzással, ezért nagyon hálás volt és ezt azzal jelzi/jelezte, hogy halála után is visszajár a kastélyba és ellenőrzi, hogy rendben mennek-e a dolgok. Őt egyébként nem lehet gyakran látni, csak néha bóklászik a folyosókon.

Fehér hölgy: Történt egyszer, hogy a tulajdonos lánya beleszeretett az egyik kastélyban dolgozó fiúba. Lévén a lány nemesi származású, a fiú pedig szolga volt, ezért szerelmüket titokban kellett tartaniuk. Úgy fest azonban, hogy rosszul konspiráltak a gyerekek, ugyanis apu rájött a dologra és éktelen haragra gerjedt. Állítólag amúgy is agresszív ember volt, így duplán hiba volt hergelni az öreget, ugyanis büntetésül beépítette a szerencsétlen sorsú leánygyermeket a kastály falába. A fiúról nincs hír, de nyilván ő sem járt jobban.

A Fehér Hölgyet illetve a csontvázát a huszadik század elején találták

meg, amikor egy átalakítás miatt falakat bontottak el. Néhány csontja és a koponyája ma is látható a kastélyban egy üveglap mögött. Ő gyakran látható a kastélyban, a három szellem közül ő a legaktívabb.

Bothwell grófja: A skót lovag nem volt más, mint a kivégzett skót királynő, Stuart Mária férje. 1500 környékén bóklászott erre, de szerencsétlenségére fogságba esett és a kastély tömlöcébe zárták. Őt nem szokták látni, csak hallani néha, ahogy lovával bóklászik az udvaron és a kastély környékén. Állítólag több vendég is hallotta már a paták csattogását az udvaron.

Néhány éve amerikai parapszichológus kutatók érkeztek a kastélyba, amolyan szellemvadászok és arra az eredményre jutottak, hogy extrém elektromos aktivitás tapasztalható a kastélyban.

Egyébiránt ez a helyi legenda akár igaz is lehet, bar én sajnos egyik szellemmel sem találkoztam. Vagy inkább szerencsére.

Folyt köv