Hamlet var ikke hjemme (Hamlet nem volt otthon)

Most, hogy megvolt a második csapatépítés is, tulajdonképpen mindennek vissza kellett volna térnie a rendes kerékvágásba. És talán tért is volna egy másik országban, de nem Dániában. A dánok ugyanis meglehetősen nehezen barátkoznak és nagyon úgy festett, hogy Magda a főnöki ambícióival eléggé elvágta magát náluk.

Azt csak halkan teszem hozzá, hogy kissé nálunk is kiverte a biztosítékot az arroganciája, ezért szépen normalizáltuk a viszonyunkat egészen a munkahelyi szintre.

Tulajdonképpen az okozta a zavart az erőben, hogy lassacskán leesett nekünk a tantusz, hogy lényegében ők ketten a mi kettőnk munkáját végzik, magyarán mivel teljesen feleslegesen vették fel őket és így minden pozícióra dupla ember van, előbb vagy utóbb két ember feleslegessé válik. Pláne szezon után.

Gyakorlott matekosok most gyorsan kiszámolhatják, hogy: a, ha ők a lengyel főnök rokonai, b, mi pedig nem vagyunk azok, c, kinek van veszélyben a munkája?

De egyelőre nem foglalkoztunk a kérdéssel, hiszen a szezon elején jártunk és elég sok munka volt ahhoz, hogy ne aggódjunk. Kevés szabadnapjainkon kirándulni jártunk, leginkább helyben csavarogtunk, de időnként messzebbre is eljutottunk.

Viszonylag szerencsés helyzetben voltunk, ugyanis az a kisváros ahol éltünk – Hanstholm – is bővelkedett látnivalókban, dacára annak, hogy viszonylag mindentől messze volt.

A II. világháborúban ugyanis itt húzódott az Atlanti fal egy darabja és a németek mintegy ötszáz bunkert építettek a parton. Az egyik bunker egészen a szálloda hátsó faláig ért.

De gyakran sétáltunk a Bunker Múzeum felé is, ahol nem csak a benti látnivalók voltak érdekesek, de a szabad téren felállított fegyvereket és különböző katonai berendezéseket is gyakran megbámultuk.

Mondjuk ezzel azért többé-kevésbé ki is fogyott a kisvárosunk a látnivalókból, de szerencsére ott volt a tengerpart, ahová bármikor lemehettünk grillezni, kagylót gyűjteni vagy akár csak sétálni. Mondjuk fürdeni speciel nem, mert a víz gyakorlatilag a rekkenő dán 23 fokos nyárban is legfeljebb 16 fokig melegedett fel vagy hűlt le – nem kívánt törlendő – így az a vicces helyzet állt elő, hogy az öt éves dániai tartózkodásunk alatt mindössze kétszer mentem be a tengerbe. Egyszer térdig, egyszer bokáig. Egyébként sokan fürödtek nyaranta a tengerben, úgyhogy nyilván túlélhető, de azért nekem a Balaton a Riviéra.

Meg kell még említenem látnivalóként a fogyasztás helyi templomát, a bevásárló központot népszerűbb nevén Hanstholm Centert. Ide gyakran jártunk, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt volt a közért.

Emellett volt egy kocsma vagy talán kettő, egy török kebabos-pizzéria, egy virágbolt, néhány butik, bankfiók, cipőbolt. Pár helyi ajándéktárgyat árusító bóvli bolt és tulajdonképpen ennyi. Meglehetősen barátságos kis bevásárló központ volt, bár pláza élményt nem nyújtott, ami azt illeti. Igaz nem is vártuk el...

Ezért aztán messzebbre kezdtünk kalandozni. Bejártuk a környező városokat, főleg a nagyobbakat. De elmentünk Helsing?r-be is megnézni Hamlet várát. Persze csak a legenda szerint Hamlet vára, de ez nem akadályozza meg a dánokat abban, hogy már kétszáz éve előadják a várban Shakespeare méltán híres drámáját. Ezzel is növelve a hely kulturális és idegenforgalmi vonzerejét.

Egyébként tényleg nagyon érdekes egy ilyen történelmi helyen sétálni, látszik, hogy maguk a dánok is nagy becsben tartják.

Amíg mi kirándulgattunk, azért a szállodában sem állt meg az élet. Például a sok csapatépítés dacára a dánok és a lengyelek között meglehetősen hűvös maradt a viszony. A főnök szerint dánul kell tanulnunk. Mármint nekünk bevándorlóknak.

Nyilván úgy okoskodott, hogy ha szót értünk egymással, akkor a félreértések és a sértődések is csökkennek majd. Tulajdonképpen nem is tévedett nagyot, ugyanis tényleg nehéz egy pár szavas dán szókincs birtokában gorombáskodni a kollégákkal....angolul azért mindenkinek jobban ment.

Így aztán meg is érkezett hamarosan egy kedves, nyugdíjas tanító néni és kezdetét vette az oktatásunk, ugyanakkor véget vetett a kirándulásoknak. Ugyanis mi általában hétfő és kedden voltunk szabadok, a nyelvórát pedig hát persze, hogy keddre tették.

Szóval, megvolt az első dán nyelvóránk, és nem is volt túl nehéz. Mondom ezt annak ellenére, hogy a tanárnő látva az érdeklődve figyelő arcomat és intelligenciától csillogó tekintetemet kapásból a harmadik leckével indított.

Valami ilyesmit mondott, hogy: Nyissátok ki a munkafüzetet a tízedik oldalon! (Azt hittem az abc-vel kezdünk, majd megtanuljuk az Én kis viking legény vagyok című nótát, de semmi ilyesmi nem történt).

Persze, mi meg sem rezdültünk, ezért inkább elmutogatta. Ez később szokásává vált, mert ha csak tehette nem szólalt meg angolul, nehogy megértsük, hogy mit akar, viszont az a fixa ideája, hogy minél többször mond valamit dánul, annál valószínűbb, hogy megértjük. Ebben azért van valami.

Így aztán minden kedden dánul tanultunk, leckét írtunk és módjával magoltunk. Közben beindult a szezon és olyan sok rendezvényünk volt, hogy oda is be kellett segíteni, de közben kiállítást is szerveztünk és általában is próbáltunk minél több akciót és rendezvényt kitalálni, hogy bejöjjenek a vendégek.

A szállodával ugyanis az volt a gond, hogy lényegében a kikötő kompforgalmára épült. Innen mentek ugyanis heti rendszerességgel kompok Skóciába, Norvégiába, Feröer-szigetekre és Izlandra is.

Magyarán a komp forgalmától függött a mi forgalmunk is. Aztán a válság beköszöntével (2008-at írunk) egyre kevesebben utaztak a kompokkal és egyre kevesebben szálltak meg nálunk is.

Már a szezon is meglehetősen gyenge volt, de a szezon után volt olyan, hogy három vendég lézengett a hetven szobás szállodában. Nagyjából sejthető volt, hogy itt sem a rendezvények, de a kiállítások nem fognak segíteni...

Ez így ment hosszú heteken keresztül, már néha ott tartottunk, hogy snóblizni tanítottuk a dánokat. Még pár hét és ultizni is megtanulnak...

Ám egy napon furcsamód feltűnően szomorú kollégák fogadtak minket délután. Aztán a következő értekezleten kiderült, hogy sajnos elérte a válság Dániát, a városkát és a mi szállodánkat is.

El is küldtek sebtében három embert, ami inkább tűnt látszatmegoldásnak, mint valódinak, ugyanis komolyabb veszteségről lehetett szó, mint a három ember bére.

Akinek lógott már ilyen döntés a feje felett, annak nem kell mondanom, hogy milyen érzés így bejárni dolgozni minden nap. Nem is bírtuk sokáig és rákérdeztünk az igazgatónál, hogy mégis mire számítsunk.

Ő természetesen megnyugtatott minket, hogy nem kell aggódnunk, a mi helyünk egyelőre biztos.... Na, itt volt az a pillanat, amikor egymásra néztünk és elkezdtünk aggódni, majd gyorsan új munkát keresni.

Közben szerencsére azért szépen lassan működött a szálloda, ami legalább adott némi elfoglaltságot nekünk is, de sajnos bőven nem annyit, mint kellett volna.

Ugyanakkor olyan pletykák is kezdtek terjedni, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy az igazgató Lengyelországból akar dolgozókat hozni a felesége révén és ezért építi le a létszámot, hogy megágyazzon egyfajta családi vállalkozásnak.

Jellemző volt az emberek lelkiállapotára, hogy fenntartás nélkül elhitték ezt a pletykát és lelkesen terjesztették.

Ezekkel a pletykákkal jól elvoltunk pár hétig, és ahogy az lenni szokott egymást bosszantottuk azzal, hogy vajon ő lesz-e a következő kiválasztott. Ez ugyan nem volt vicces, lévén Hanstholm egy kisváros, és aki elveszti a munkáját, az aligha talál másikat a közelben, de valahogy nem gondolta senki, hogy ez a válság annyira komoly lesz.

Aztán egyik reggel Jens, az igazgató félrehívott minket és közölte, hogy annyira rossz a forgalom, hogy sajnos csak szeptemberig tudja garantálni a helyünket, mert még az is lehet, hogy utána a tulaj bezárja a szállodát. Puff neki...

Azért mi már résen voltunk, főleg a lengyel barátaink érkezése óta, így azonnal fejest ugrottunk az álláskeresésbe, hisz decemberig már csak három hónap volt és mi karácsonyra haza készültünk.... (Folytatás következik.)