Alig hitte el, hogy őt illeti a megtiszteltetés, hiszen "én állandóan kötekszem". Igaz, soha nem valami ellen, hanem mindig ügyek mellett és diplomatikusan.

 

Első nagyobb küzdelmét - társakkal és a hasonló ügyeket képviselő szervezetekkel együtt - azért vívta, hogy az erőmű ne szennyezze a várost, majd a Téglagyári völgyért szálltak síkra, Poroszlai Ildikóval karöltve a halomsírokat védték. A környék civilszervezeteivel összefogva küzdöttek a tököli reptér tervezett megnyitása ellen. Harcaira a természetes környezet védelme, a város iránti szeretet és tisztelet sarkallja. 2008-ban Környezetvédelmi Díjjal jutalmazták munkáját, amit – ahogy akkor ígérte – azóta is töretlenül folytat.

 

Egy időben kezdeményezte, tegyék lehetővé, hogy a személyi adatok között a születéskor érvényes lakhely is feltüntetésre kerüljön, hiszen igaz, hogy sokan nagyvárosi kórházakban látják meg a napvilágot, de örülne, ha őt hivatalosan is Százhalombatta szülötteként tartanák számon.

 

Felmenőiről – a Zalából 1911-ben Battára érkező anyai nagyszülőkről, és a Seregélyesről származó Jankovitsokról – a Forgószél és a Vándorévek című könyvekben ír, amelyek család- és helytörténetek is egyben.

 

Hat éves kora óta falja a könyveket, a mai napig ír és olvas felváltva. Törzsvendég a városi könyvtárban, büszkén mutatja olvasójegyén a 474-es sorszámot. Már az iskolában is sokat szerepeltették. Ő ugyan nem jelentkezett, de szépen beszélt, így rendszerint őt választották a tanárok. Édesapja alapító tagja volt a falu első ifjúsági egyletének, valamint elnökhelyettese. Ennek emlékét tábla őrzi a Zenálkó Etel Közösségi Ház falán. Az egylet életét azonban derékba törte a háború, így Márta sosem látta édesapját közösségi emberként, mégis megörökölt valamit habitusából, mert a hatvanas években ő is szervezkedni kezdett. Társaival rendbe tették a régi iskola épületét, ahol ifjúsági klubot alapítottak. A közgazdasági szakközépiskola elvégzése után jó eséllyel jelentkezhetett volna az egri főiskolára, hogy magyar-történelem szakos tanár lehessen. De édesapjának eleredtek a könnyei, amikor ezt meghallotta. "Itt maradunk egyedül, idősen. Nem is tudom fizetni..." Márta ekkor lemondott álmairól, de most is azt mondja, élete legrosszabb döntése volt. Nagyon szeretett volna tanítani.

 

Itthon maradt és a Versits-ábécében kezdett dolgozni. Itt vetett szemet rá – és szép hosszú hajára – Markgruber Béla, aki nőnapon egy csokival kedveskedett neki, majd még az év nyarán össze is házasodtak. 43 évig – Béla bácsi tavaly novemberi haláláig – éltek együtt. Ő volt legfőbb támasza, biztatója, írásainak első kritikusa, sofőrje, ha rohangálni kellett. "Reggelinél nem arról beszélgettünk, hogy mit csinál a szomszéd, hanem, hogy vajon Hunyadi mikor indult el Várna felé..."

 

Első fiuk sérülten, légzési problémákkal született és néhány nehéz évnél nem is élt tovább. Akkor szembesült azzal, hogy milyen rettenetet bocsát ki magából az erőmű, aminek minden kénes mocska az Óvárosra hull. Néhány év múlva született második fia, György. "A gyermekeim miatt kezdtem a civil harcomat."

 

1998-ban egy beszélgetés során néhányan úgy gondolták, ideje egy olyan civil szervezetet létrehozni, ami a régi hagyományok megőrzését és felidézését tűzi zászlajára, és aktívan részt vállal a városrész fejlesztési koncepciójának kidolgozásában Óváros falujellegének megóvása érdekében. Fontosnak tartotta, hogy a célkitűzések között szerepeljen a környezetvédelem is. Ez lett a Faluvédő Egylet 1998-ban. "Amikor megírtam az alapító okiratot, azt mondták, legyek én az elnök." Összehívtak egy falugyűlést, ahol szó esett pernyéről, levegő- és földszennyezésről, aztán búcsúkat, családi napokat, közösségi életet kezdtek szervezni. Az önkormányzat támogatta tevékenységüket, kaptak számítógépet, bútorokat. Idővel városon kívüli alapítványokhoz is kezdtek pályázni. 2008-tól az Egylethez tartozott a Hulladékkomandó, de négy év után úgy gondolták, a szervezet már megáll a saját lábán. Mindemellett, mint elnök nagyon sokat áldozott a sajátjából is: időt, energiát, benzint, telefonköltséget. "Szerettem volna végigcsinálni. Látszik, igazam is volt."

 

Az erőműben megtörtént a technológiai váltás, a halomsírok védelmet élveznek, a Téglagyári völgyet nem tették tönkre, a tököli repülőtérrel kapcsolatban júniusban várható döntés, de egyelőre nem zúgnak óriásgépek Óváros házai felett. Az elmúlt évek során az Egylet több száz javaslatot írt különböző ügyekben, 2008-ban elindították a városrész saját orgánumát. A Faluvédő, később Százhalom című magazinban elsősorban helyi ügyekről, hagyományokról és emberekről találunk cikkeket. A Faluvédő Egyleten belül megalakították a Hagyományőrző Kört, és Márta szerepet vállalt az országos kezdeményezésű Értéktár-program helyi feladataiban.

 

Élénken látja maga előtt a virágzó Óvárost, aminek utcáin turisták sétálnak, rácsodálkoznak a szerb templomra, betérnek a változatos kis boltokba, amiket helyiek működtetnek házaikban. Vendégek barangolnak a Téglagyári völgy védett virágai között, miután felfrissítették magukat a Szent László utca végén a fogadóépületben. Tele van ötletekkel, lelkesedéssel, lendülettel. Közben ritka ráérős perceiben írja a magyarok történetét feldolgozó regényét, részben szárnyaló fantáziája, nagyrészt források alapján.

Lassan azonban szeretné már átadni a stafétát. Jó lenne, ha segítene neki valaki az elektronikus pályázatok technikai útvesztőiben, és a rohangálást is egyre nehezebb megszervezni. A díszpolgári cím átvétele után valaki azzal szólította meg Óvárosban: "nagyon örülök, hogy az idén mi kaptuk a kitüntetést". Az utóbbi időben sok fiatal költözött a városrészbe és lett rajongó új lakója, aki érdeklődik a hely múltja, értékei iránt. Talán közülük kerül majd ki, aki felkarolja a régi ügyeket és új ötletekkel viszi tovább azt a harcot, amit a Faluvédő Egylet Jankovits Márta vezetésével elkezdett, aki végül mégis tanító lett, igaz "nem középiskolás fokon". (Fotó: Szaka József)