Bár nem kevesebb, mint tíz helységet érintett az emlékút, hajlott korom ellenére mégis vállalkoztam a fáradságos zarándoklatra. Mert úgy tíz esztendeje olvastam végig Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában című munkáját – tegyük hozzá – több nekifutásból. Ezért akartam szembesülni azokkal a helyszínekkel, ahol ezek a rémségek megtörténtek. Több nekifutásból, ugyanis gyakorta rémálmok gyötörtek heteken keresztül, végigolvasván egyből azokat a borzalmakat, kegyetlen kínzásokat, amiket a szerb partizánok hajtottak végre magyar és német ajkú embertársaik ellen. Hogy hányan estek áldozatul? Nehéz kérdés, erről talán később. Szóljunk előbb arról, hogy mi motiválhatta az íróóriást arra, hogy megírja könyvét.

Remélem, sokan olvasták az író Hideg napok című remekművét. Aki talán mégsem, bizonyára látta a mű filmváltozatát. Történelmi háttérről: Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőr-százados önhatalmú akciót hajtatott végre Újvidéken, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén 1942. január 20-23-án, hogy megtoroljanak egy sajkásvidéki szerb partizánakciót. Egyes források szerint a magyar alakulatok 3300, mások szerint 3808 szerb, zsidó és kisebb részt roma nemzetiségű polgári személyt lőttek agyon a nyílt utcán, többüket pedig a befagyott Duna jegébe berobbantott lékekbe. Férfiakat, nőket és sihederkorú fiatalokat egyaránt. Akciójukat titokban tartották a hadvezetés és a vezérkar előtt. Később eljárás indult ellenük, de egy részük a keleti frontra, másrészük a náci Németországba menekült. Cseres Tibor talán kivárt, hátha valamelyik jugoszláv író beszámol azokról a rémtettekről is, amiket a partizánok követtek el 1944-45-ben, és feltárják azokat a tényeket, amiket magyarországi társaik már rég megtettek. Amelyek tíz-tizenötször nagyobb rendűek voltak azoknál, amiket 1942-ben a "razzia" során követtek el parancsra a magyar honvéd- és csendőralakulatok. Ám erről évtizedeken keresztül hallgattak az egykori Jugoszlávia politikusai, történészei pedig hamis képet kreáltak az atrocitásokról. Szerintük az "intézkedések" jogosak voltak, a partizán alakulatok "megtisztították" a megszállt területeket a "fasiszta elemektől." Hogy kik voltak azok a "fasiszta elemek"? Magyar, német, kisebb részt zsidó és többször át- és kitelepített bukovinai székely földművesek, iparosok, kereskedők, plébánosok és protestáns lelkészek, nők, férfiak, kamaszok. Legtöbbjük a légynek sem ártott.

Most megtört a jég, a szerb államvezetők elismerték végre, hogy az atrocitások törvénytelenek voltak. A délvidéki történészek pedig hozzáláthattak a dokumentumok kutatásához, a feltárásokhoz. Ám munkájukat nehezíti az a körülmény, hogy a rémtettek elkövezői, a partizán parancsnokok antedatált, nem egyszer légből kapott jegyzőkönyveket kreáltak. Találkozhattunk Forró Lajos bácskai történésszel, aki – egyebek mellett – beszámolt arról is, hogy eddig mintegy 20 ezer sírt tártak fel, illetve földbetaposott holttestet azonosítottak, valamennyien a vérengzés áldozatai voltak. És okuk van föltételezni, hogy még 20-25 ezerre tehető a jeltelen, illetve tömegsírokban fekvő holtak száma. Az újvidéki Matuska Márton történésszel és publicistával is szót válthattunk, aki bácskai társánál emotívabb hangon számolt be röviden eddigi kutatásiról. A megemlékezésen megszólalt Szabó Károly is, a KÉK elnöke, Szakács József, Mojzes Antal, dr. Bogner István és újvidéki ferences szerzetesek, utóbbiak valamilyen ágon rokonai voltak az áldozatoknak. Az utolsó napon, Rétvári Bence államtitkár is lerótta kegyeletét a szabadkai tömegsír előtt. Keresztény civil szervezet lévén miséket celebrált Osztie Zoltán atya belvárosi plébános, a KÉSZ elnöke, imák hangzottak el és egyházi énekek. A zarándokok elhelyezték koszorúikat a tömegsírok, a nemegyszer megcsonkított emlékművek, illetve a nevesített áldozatok sírja előtt. És minden nap végén felcsendülhetett szabadon nemzeti fohászunk, a Himnusz és a Szózat.

Hogy milyen célt szolgált a délvidéki zarándoklat? Semmi esetre sem bosszúért lihegett. Hanem azt, hogy lezárulhasson végre Délvidéknek ez a véres fejezete. Hogy letörölhessék végre halottaikról a rájuk sütött fasiszta billogot. Hogy tisztességesen, méltósággal temethessék el őket. És emlékeztetőül, hogy ilyesmi soha többet ne történhessen meg sem a vén Európában, sem sehol a Nagyvilágban.