A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor 2005-ben a Vöröskereszt Pest Megyei Szervezete felajánlotta az önkormányzatnak, hogy átveszi és intézményesíti a hajléktalan-ellátást. A 2006 augusztusában megnyitott Hajléktalanokat Ellátó Integrált Intézmény és Családok Átmeneti Otthona idén ünnepli fennállásának ötödik évfordulóját. A város velük együtt ünnepelhet, hiszen, amit a karitatív szervezet felépített és létrehozott, példaértékű.

A családok átmeneti otthonában – vagy, ahogyan az itteni szakemberek nevezik, CSÁO-ban – Gáspárné Boácz Margittal és Kerekiné Zentai Kingával beszélgettünk. Előbbi a 40, utóbbi pedig a 25 fős egység vezetője. Az elektronikus beléptető rendszerrel védett, teljesen akadálymentesített épületben patyolat tisztaság, szerény, de barátságos környezet fogad. A folyosókat a közösségi rendezvényeken – negyedévente ünnepelt, összevont név- és születésnapokon, farsangokon, kirándulásokon – készült fényképes tablók díszítik. A játszószobában szőnyeg, akvárium, kisasztalok, játékokkal rakott polcok, a bekerített udvaron csúszda, homokozó szolgálja a gyerekek kényelmét, tartalmas időtöltését.

Itt ugyanis minden róluk szól. Csak az kerülhet be, aki kiskorú gyermeket nevel, a házirend közösen, fokozatosan kialakított szabályai pedig egytől egyig az ő biztonságukat szolgálja. Az elmúlt öt évben összesen 316-an laktak itt, azaz 142 felnőttet és 174 gyermeket látott el az otthon. A 18 lakószobából jelenleg 10 foglalt.

A barakkokból ideköltözők az első időszakban nehezen fogadták el az új rendet, sok volt az egymás közötti konfliktus, a nevelési probléma, és előfordult, hogy éjjel 11-kor kellett bejönni valamelyik intézményvezetőnek egy részegen fenyegetőző apuka miatt. Most nulla a megengedett alkoholszint, aki ivott, annak kint kell megvárnia a józanodást.

A lakók valódi közösséget alkotnak, megtanultak alkalmazkodni egymáshoz, sőt, segíteni, támogatni egymást. A korábbi viharos lakógyűlések, amikor a pszichológusnak szó szerint a vitatkozók közé kellett állnia, mára feledésbe merültek. Míg az első években akadtak, akik szó nélkül bemászkáltak mások szobájába, most a legkisebb gyerek is kopog, mielőtt belép valahová.

Nemcsak a gyerekek, a szülők is sok mindent megtanulnak az egy, maximum két év alatt, amit az otthonban tölthetnek. Főzni, időt, pénzt beosztani, rendet, tisztaságot tartani, gyereket nevelni. A család gondozója abban segít, amiben éppen kell, az itt dolgozóknak azonban alapelvük, hogy nem a lakók helyett, hanem velük együtt tesznek dolgokat, csak annyi támaszt nyújtva, ami a végső cél, az önállósodás eléréséhez kell.

Az otthonban élőknek munkahelyet és lakást kell találniuk, és az esetek többségében ez előbb-utóbb sikerül is. Nagyon jó az együttműködés az önkormányzattal – hangsúlyozták az intézményvezetők -, sokan kerülnek önkormányzati bérlakásba, de arra is volt példa, hogy egy háromgenerációs család közösen vett fel hitelt egy közös tulajdonú otthonra. A családgondozók folyamatosan szorgalmazzák és motiválják a takarékoskodást.

Szorosan együttműködnek a városi gyermekjóléti szolgálattal, a gyermekorvosokkal és pedagógusokkal is, ha úgy látják, hogy egy-egy család működőképességét minden igyekezet ellenére sem sikerül helyreállítani, és a gyerekek veszélyben vannak, kezdeményezik a hatósági intézkedést.

Gáspárné Boácz Margit és Kerekiné Zentai Kinga érthetően büszkék az elért eredményekre. Nem egy bántalmazott, anyagilag és mentálisan lerobbant fiatal édesanyát láttak testileg-lelkileg megerősödve, magabiztos, érett nőként elköltözni az otthonból. Büszkék a szakképzett kollektívára, amely alig változott az elmúlt évek alatt, a nehezen kivívott rendre, a meghitt ünnepekre, különösen pedig saját "találmányukra", a nők napjára, amit március harmadik szombatján rendeznek meg. Ilyenkor a férfi kollégák és az édesapák vigyáznak a gyerekekre, és csak az asszonyokat viszik kirándulni.

A szomszédos hajléktalan szállón kevésbé vidámak a mindennapok, bár a tárgyi feltételek itt is megfelelőek, a szakdolgozók itt is megkövetelik és megtartatják a rendet. Ami igazán hiányzik, talán a motiváció, talán a fényképes tablók, amikről bizalommal teli gyerekarcok mosolyognak a világra.

"A legtöbb hajléktalannak már végrehajtás terheli a jövedelmét, ezért nem is vállalnak szívesen bejelentett munkát. Mivel biztathatom őket? Hogy ha félretesznek havonta 30 ezer forintot, húsz év múlva vehetnek egy garzont?" – kérdezi Kuti Zsolt, a Vöröskereszt Pest Megyei Szervezetének igazgatóhelyettese, aki a teljes intézménykomplexum vezetésért felel.

A karitatív szervezet nemcsak fedelet kínál a társadalom peremére sodródott embereknek, hanem mentális formálásukat is felvállalja, az esetek többségében azonban nehéz változást elérniük, hiszen nagyon sérült emberekről van szó. "Segíteni csak annak tudunk, aki elfogadja a segítő kezet" – mondja az intézményvezető. Működtetik az utcai szolgálatot, de erőszakkal senkit sem hozhatnak be a szállóra. Nem lehet mit kezdeni azzal, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a saját garázsában tengesse az életét, de azokkal sem, akik az Erőmű úti körforgalomban elhagyott kocsma lugasában töltik a napjaikat.

Magánterületen üldögélnek, a tulajdonos megengedi nekik, annak ellenére is, hogy szemetet, közegészségügyileg is elfogadhatatlan állapotot okoznak a környéken. Akit kitiltanak a szállóról, mert ittas, agresszív, veszélyes a környezetére, behúzódik az egykori erőműves munkásszálló omladozó épületeibe, amelyek ugyancsak magántulajdont képeznek. A Vöröskereszt önmagában tehetetlen a problémával szemben.

A kitiltás egyébként sem megoldás semmire, hiszen a szálló az utolsó emberi menedék. Nemcsak azoknak, akik még tudnának gondoskodni magukról, hanem olyanoknak is, akik a szociális ellátórendszer hiányosságai miatt kerülnek ide és maradnak itt, akár életük végéig. Mert melyik nyugdíjas otthonba vennék fel azt a nyolcvan éves férfit, akinek nincs jövedelme?

Vannak persze sikertörténetek is. Kuti Zsolt szerint annak könyvelhető el, hogy a város megvette és a rendelkezésükre bocsátotta a két épületet, amiket aztán a Vöröskereszt felújított, akadálymentesített. Az önkormányzat együttműködési megállapodás keretében járul hozzá a működési kiadásokhoz. Az állami normatívát adományok, felajánlások és pályázati támogatásokból származó bevételek egészítik ki. Az intézményekben szakképzett személyzet biztosít emberi körülményeket, egyénre, családra szabott komplex gondoskodást, sok esetben sikeres "kigondozást".

Az elmúlt öt év legfontosabb eredményei között Kuti Zsolt is a stabil, főként helyiekből álló kollektíva létrejöttét említi. Akik kötődnek a városhoz, azoknak a munkájában – a nagyon szerény anyagi motiváció ellenére - kiemelt szerepe van a feladat- és küldetéstudatnak. Emellett sikerült beilleszteni az új szolgáltatást a helyi szociális ellátórendszerbe, és nagyon jó kapcsolatokat kialakítani minden partnerintézménnyel, az önkormányzattal, a helyi szakemberekkel.

Szeretné elérni, hogy minél kevesebb hajléktalan legyen az utcán, és minél többen vessék meg a lábukat a szállón, elfogadva a helyben alkotott szabályokat, a szerény – havi 8500 forintos - térítési díjat és a sokféle segítséget, amit ahhoz nyújtanak, hogy munkát és saját otthont teremtsenek maguknak az itt lakók. Ehhez persze a Vöröskereszt eszközei nem mindig elegendőek, Kuti Zsolt szerint szélesebb társadalmi felelősségvállalásra lenne szükség.

Mint mondja, a legtöbbet az jelentené, ha részmunkaidős foglalkozást, úgynevezett védett munkahelyeket teremtenének a helyi, környékbeli cégek, mert így, a Vöröskereszt szociális munkásainak hozzáértő támogatásával több mindenkit lehetne visszavezetni a munka világába, ezzel együtt pedig a társadalomba. A munka ugyanis nemcsak a megélhetés miatt fontos, hanem azért, mert kötődést, rendszeres életet jelent. A szállón gyakran szerveznek bográcsozást a hajléktalanoknak, igény szerint beszélgetnek velük, de egyébként üresen telnek a napjaik, nem tudnak folyamatos elfoglaltságot, célt biztosítani számukra.

Egy európai uniós pályázati projekt keretében húsz – köztük öt százhalombattai - hajléktalan szakmai képzését szervezte meg és támogatta a Pest Megyei Vöröskereszt. Ketten szociális gondozónak tanultak, egyikük már oklevelet szerzett, a másik szeptemberben vizsgázik. Mindketten a helyi Idősek Otthonában teljesítették a gyakorlati idejüket. Ketten ugyancsak szeptemberben tesznek vizsgát számítógép-kezelésből és karbantartásból, egyikük már négy másik hajléktalant oktat, akik raktárosi képesítést szereztek, de az elhelyezkedéshez számítógépes ismeretekre is szükségük van.

A százhalombattai átmeneti és hajléktalanszálló sok mindent pótol, vagy legalábbis megpróbál pótolni, ami az ide kerülők életéből kimaradt, illetve eltűnt. Ételt, fedelet, gyógyszert, pénzt, otthont, munkahelyet, családot, nevelést, szocializációt, legfőképpen: jövőt. Hogy ez mennyire összetett feladat, azt talán csak az itt dolgozók tudják. A felelősség, a szerep, amit vállaltak, pótolhatatlanná teszi őket.