Budapesten nevelkedett, szülei egyetlen gyerekeként. Édesapja és édesanyja nem voltak értelmiségiek, de maximálisan támogatták a tanulásban, ő pedig "az első perctől" tudta, hogy tanár szeretne lenni. "Gondos, rám figyelő, gyerek centrikus családban nőttem fel, a szüleim utolsó percükig támogattak, ahogyan csak tudtak, talán ezért van, hogy az elvesztésüket a mai napig nem hevertem ki" – meséli. Anyaként és nagymamaként ugyanazt a gondoskodó figyelmet szeretné "visszaadni", amit tőlük kapott.

A Feneketlen-tó melletti, nagyhírű József Attila (ma Szent Imre) Gimnáziumban érettségizett francia tagozaton, és a JATE-n diplomázott történelem-francia szakon. Később magyarból is egyetemi végzettséget szerzett, de ezután is folyamatosan tovább képezte magát szaktanárként és vezetőként egyaránt.  Az egyetemen ismerte meg férjét, Mitták Ferencet, aki később sikeresen pályázott a Százhalombattai tanácsnál hirdetett közművelődési felügyelői állásra, így kerültek a városba.
"A mai napig hálás vagyok, hogy itt lehettem gyakorló pedagógus és vezető – mondja -, mivel mindvégig kimagasló feltételek között dolgozhattam."

Első munkahelye a dolgozók iskolája volt, ahol olyan felnőtteket - a két nagyvállalat dolgozóit, illetve a városban sorkatonai szolgálatot teljesítőket – tanított, akik még nem végezték el a nyolc általánost. Furcsa módon 23 éves fiatalként ebben a közegben is tiszteletet tudott kivívni magának, a kezdeti két év számára is jó pedagógiai iskola volt. 

Második munkahelye az a mai Eötvös Loránd Általános Iskola volt, ahonnan igazgatóként nyugdíjba vonult. A magyar és a történelem mellett kezdetben szakköri keretek között, később fakultációként a franciát is taníthatta. Ma is tisztelettel gondol igazgatóira, Dávid Lászlóra és Sipos Ferencnére, akiktől rengeteget tanult, akik hagyták kibontakozni kollégáikat, lehetőséget adtak ötleteik, elképzeléseik megvalósítására.

1978-ban megszületett Zoltán ’81-ben pedig Péter fia. Ma mindketten családapák, az idősebbnél már a második gyermek érkezését várják. 

1986-tól tíz évig igazgatóhelyettesként dolgozott Sipos Ferencné mellett, nyugdíjazásakor pedig megpályázta és elnyerte az igazgatói posztot. 1997 februárjában nevezték ki először, és az elmúlt tíz évben még kétszer pályázta meg az állást mandátuma ötévenkénti lejártakor, de minden alkalommal maximális támogatást kapott mind a fenntartótól, mind pedig kollégáitól. Büszke tantestületére, amely tiszteli a munkát és tud is dolgozni. Az intézményvezető teendők mellett mindvégig tanított is.

Kit tart jó pedagógusnak? – kérdezem tőle, mire azt válaszolja, a gyerekeket – csakúgy, mint a felnőtteket – tudni kell olyannak elfogadni, amilyenek. Meg kell látni, melyikben mi az érték, mert mindegyikben van, és meg kell próbálni olyanná formálni őket, hogy a társadalomban is elfogadásra találjanak. "Nem az a legfontosabb, hogy tudják, mikor volt a mohácsi csata, sokkal fontosabb, hogy boldoguljanak. Az iskola burok, amin át nagyon sok rossz beszűrődik a kinti világból, de közel sem annyi, amennyivel az életben szembesülnek majd. Ha valamennyire felkészítjük őket erre, már elértük a célunk. Tanítsuk meg tanulni, kiválasztani, mi építi a sok-sok információból, amit kap! Rengeteget követelünk a gyerekektől, minden szaktanár a maga tárgyát tartja a legfontosabbnak, és minden tárgynak folyamatosan bővül a tananyaga. Nehéz ennyi felé alkalmazkodniuk, miközben a család sem működik úgy, ahogy régebben. Az oktatásnál sokkal több, sokkal összetettebb a feladatunk, és nem is vagyunk képesek mindig tökéletesen ellátni."
Hogyan lehet valaki sikeres vezető? A legfontosabb, hogy csak annyit követelhet meg a többiektől, amennyit maga is megtesz. Ha pedig valamelyik kollégájának ötlete, innovációs hajlama van – márpedig van -, hagyja kibontakozni. Úgy, ahogy annak idején, a kötelező orosz nyelvoktatás korában neki is hagyta Sipos Ferencné igazgató, hogy kolléganőjével elindítsa a francia tagozatot, ahonnan olyan tehetséges gyerekek indultak el, akik ma Franciaországban, vagy az Európai Unió megbízásában dolgoznak.

Emellett el kell fogadni az embereket, megérteni, hogy a munkájuk csak egy része az életüknek, ha beteg a gyerekük, akkor bizony gondoskodni kell helyettesítésről. És még egy egyszerű alapszabály: dicsérettel sokkal többet el lehet érni, mint kritikával.

Elsősorban a szüleitől és saját családjától kapott támogatásnak, a tudás, a munka tiszteletének tulajdonítja, hogy hamar kivívta és ma is élvezi a szakma és a város tiszteletét, megbecsülését. A nyolcvanas években miniszteri dicséretet kapott, és Kőrösiné Írisszel elsőként vehette át az önkormányzat Pedagógiai Díját. Sokat köszön annak is, hogy – bár megpróbálták lebeszélni róla – nem az oroszt, hanem a franciát választotta az egyetemen, hiszen a nyugati nyelv tanulása, tanítása közben rengeteget járt Franciaországban, szélesebbre tárult előtte a világ.

Talán határozottabban állt ki intézménye, az oktatás érdekei, szempontjai mellett, mint a többi vezető. Azt mondja, ezt nyilván el is várták tőle, mint a városi igazgatói munkaközösség vezetőjétől, ugyanakkor úgy véli, ha tudja az ember, hogy nem magáért szól, hanem egy számára értékes ügyet képvisel, könnyebben kinyitja a száját.

Néhány éve Érdre költöztek, családi házba. Egyre inkább élvezi a nyugdíjas léttel felszabadult időt, a családot, az unokákat, a kertet, a gondtalan jövés-menést. Végre van ideje újraolvasni azokat a könyveket, amelyekért húsz évesen rajongott. Néhány esetben azonban csalódást okoznak: az ember változik. Nincsenek nagy tervei a jövőre nézve, de azon apró dolgok száma, amelyeket a nyugdíjas évekre tervez, folyamatosan nő. Az biztos, hogy több időt fog a családjával tölteni, nevelni az unokákat éli az életét.