- Zalában, ha felmész egy dombtetőre, legalább öt templomtornyot látsz. Vagy éppen azt, hogy a 6-700 lóból álló ménes rohan fel egy domboldalon. Én ott nőttem fel, rendszeresen visszajárunk arra a vidékre. Csömödéren anyakönyveztek, de valószínűleg Jugoszláviához tartozó területen születtem. A családban mindenki határon túlról származik, kivétel édesanyám. Ő itt született Magyarországon, Takácsiban.

Édesapám például osztrák volt, 20 évesen tanult meg magyarul. Eredetileg teológiát tanult, de mielőtt felszentelték volna, rájött, hogy világi életet, családot szeretne. Húsz évvel volt idősebb, mint édesanyám, de neki az a fekete hajú kislány kellett. A Festetics-grófoknál volt intéző Söjtörön. A kastélyban, ahol laktunk, a mai napig óvoda és iskola működik. Nyolc éves voltam, amikor a Pápa melletti Takácsiba költöztünk. Ott figyelt fel a kézügyességemre a rajztanárom. Terelgetett is ebbe az irányba, hetedikes koromban kiállítást rendezett a képeimből, nyolcadikban felvételiztem képzőművészeti iskolába. Kétezer jelentkezőből mindössze húszat vettek fel, az meg "a rokonságból is kitellett". A szokásos szöveget kaptam, "a felvételi sikerült, de helyszűke miatt, jövőre ismételjem meg!" Úgyhogy Pápára mentem a lánygimnáziumba. Ott meg a kémiatanár figyelt fel a kiváló kémiai eredményeimre. A művészettörténetet a város nevezetes festőjétől, Tóth Sándortól tanultam, ő is próbált rábeszélni a képzőművészeti főiskolára. De arra gondoltam, a festők nemigen élnek meg a képeikből, így a vegyészetet választottam. Szőnybe mentem, az ottani finomító laborjában dolgoztam, és munka mellett végeztem el a technikumot.

- Tehát szintén Szőnyből került a DKV-ba, mint oly sokan Százhalombattán?

- ’65-ben toborozták ide az embereket. Előkészítőbe jártam a vegyipari egyetemre, de megismertem a férjem és a szerelem erősebb volt. ’66-ban összeházasodtunk, ’67-ben megszületett Lacus fiam, majd Zsuzsi – így az egyetem kimaradt. Élveztem a laborban a munkámat, de egészségügyi okok miatt átkerültem az anyagosztályra.

- Ott mi volt a feladata?

- Műszereket szereztünk be külföldről. Ehhez kezdetben behozatali engedélyt kellett kérni a minisztériumtól, ezt bonyolítottam, leveleztem, nagy procedúra volt. Egészen az Antall-kormányig, amikor felszabadult a határ, létrejöttek különböző külkereskedelmi cégek, melyeken keresztül lehetett az importot intézni. Tönkre is ment a magyar ipar: még a szeget is külföldről szerezték be.

- Mindeközben mi történt a képzőművészeti indíttatással?

- Kis portrékat rajzoltam, vagy a gyerekeknek rajzfilm-figurákat a szobájuk falára. Aztán, ahogy nagyobbak lettek az unokák, 2000-ben a családom bíztatására, és főleg a férjem ösztönzésére kezdtem el rajzolni. Lassacskán ismerkedtem az olajjal, az akrillal. A képeimen lehet látni, hogyan fejlődtem.

- Honnan tanulta a technikákat?

- Szakkönyvekből. De sok mindent pedig magamtól. Például a lazúrozást, vagy, hogy miként kell fára, vászonra alapozni. Egyszer egy nagydoboz alapozó szétrobbant a kerti műhelyemben. Mindent beterített az a kásás anyag. Abból is sokat tanulok, hogy eljárok kiállításokra. Nagyon szeretek gyönyörködni mások képeiben. Találkoztam olyan festővel, aki úgy beszélt, mintha ez valami misztikus dolog lenne. Szerintem nem. Azokat tisztelem, akik a valóságot tudják visszaadni. Láttam kétmilliós festményt is. Nagy volt, de úgy gondoltam, ilyet én is tudnék festeni. És láttam sok olyat is, ami felülmúlta az én tehetségemet. Sokan a saját stílusukat erőltetnék rám, de az a jó a művészetben, hogy mindenki máshogy látja a világot és máshogy fejezi ki.

- Az egyik képét közelebbről is meg kellett vizsgálnom, mert elsőre úgy tűnt, mintha tényleg kinézne belőle a ló.

- Mondták, hogy nagyon jó a térlátásom. A mai világban százszor jobb festők vannak, mint régen, és rengeteg a tehetséges. De a nyilvánosság nem ismeri őket, nincs, aki a műveiket reklámozza. A 40 éves évfordulóra az önkormányzat és a művelődési ház is hirdetett pályázatot. Készítettem képeket, kérdeztem, hova kell leadni, de nem segítettek. Aztán azt mondták, nem jelentkezett rajtam kívül más. Ősszel, a Battai Napokon kiállítottam a képeimet itt, az udvaron. Legalább százan megnézték, köztük a polgármester úr is, aki mind a hat Battáról szóló festményt, amiket a pályázatra készítettem, megvette. Festettem olyan utcaképet az Óvárosról, hogy el lehetne rajta biciklizni, annyira térben van.

- Több kiállítása is volt a városban. Az Ön képeivel nyitott a dunafüredi alkotókat bemutató sorozat, korábban pedig az Óvárosi Közösségi Házban mutatkozott be. Merrefele voltak még kiállításai?

- Például Óbudaváron, a Káli-medencében egy falunapon állítottam ki a képeimet, ahol nagy szeretettel fogadtak. Aztán több helyre is hívtak, de minden közbejött. A nászasszonyom ápolásában segítettem a családnak. Az unokák is megszépítették élete utolsó szakaszát, énekeltek, meséltek neki. Végül otthon, családja körében halhatott meg. Azóta nem félek attól, mi lesz velem a halálom után. Láttam, hogy a teste olyan, mint a lélek levetett ruhája, és a lelke már nincs ott. 2002-ben édesanyám betegedett meg, őt fél évig ápoltam, 94 éves koráig élt. A férjemnek akkor volt stroke-ja. Nem is tudom, hogyan bírtam elviselni, honnan volt erőm mindezekhez! Vallásos vagyok, imádkoztam értük. Nekem két éve volt agyér-műtétem, amitől nagyon féltem. Minden évben mennem kell érfestésre, ami veszélyes dolog. Annyira féltem, annyi minden összejött, hogy pánikbeteg lettem. Most gyógyszerrel jól vagyok.

- Az alkotás nem lehetne szintén gyógymód?

- Nem mindig van ám kedvem. Most fél évig nem festettem, aztán jött az ihlet és akkor csinálom. Főleg a tájképeket szeretem. Az utóbbi időben inkább rendelésre készítek képeket. Unokákat, gyerekeket, kutyákat, az unokáimnak lovakat festek.

- A családról, a gyerekeiről és az unokákról még kevés szó esett.

- Lacus fiam 18 éves kora óta csakis a zenének él. A zeneiskolában nagybőgővel kezdte, aztán játszott különböző gitárokon, több zenekarban is. Többször is őt szavazták meg az év basszusgitárosának. Sok fellépésük van, ami nagy szó manapság, amikor Dunát lehet rekeszteni a zenekarokkal. Csak azt sajnálja, hogy Battára nem hívják őket. Budapesten él a helyes feleségével, az 5 és 16 éves fiával, akivel együtt is zenélnek. Frakk, a magyar agara kétszer volt világ- és háromszor Európa-bajnok.

Fantasztikusak ezek az agárversenyek! A lányom, "Zsazsi néni", ahogy az iskolában és a barátai hívják. Örülök, hogy legalább ő itt lakik a közelben a családjával. Úgy vagyunk egymással, mint a barátnők, mindent meg tudunk beszélni! Imádom őt és a gyerekeit, akiket szeretve nevelnek a férjével, Vizi Csabával együtt. Ölelgetnek, puszilgatnak, nem szégyellik. A lányom tanít, és mindig elhív a bemutató órákra, mert azt mondja, én megmondom őszintén a véleményemet. Szerintem Isten is tanítónak teremtette! Van olyan tanítványa, aki 17 évesen még mindig visszajár hozzá. Egész nyáron díszítő, szemléltető dolgokat, eszközöket készít, nagyon kreatív. Nagyon büszke vagyok rá. Szeretném őt ajánlani a következő beszélgetésre.