Csenterics Sándor a Dunamenti Erőmű legendás alapító igazgatója, ugyanakkor Százhalombatta "alapító atyái"-nak egyike. 1911. július 8-án Pécsen született munkáscsaládból. Édesapját, aki villanyszerelő volt, korán elveszítette, mert elesett az első világháborúban. Őt és testvérét édesanyja nevelte nagy-nagy szeretettel, de nehéz körülmények között.

Csenterics Sándor kazánlakatos lett, majd az erőművek különféle elektromos hajtású gépeinek kezeléséből is vizsgát tett.

 

A második világháború előtt a pécsi hőerőműben talált munkát. Kitartásával és szakmai hozzáállásával kiérdemelte munkatársai megbecsülését, akik szakszervezeti főbizalmivá választották. A megbízatásának igyekezett lelkiismeretesen eleget tenni, később hosszú ideig a Vasas Szakszervezet alelnöki tisztét látta el. 1944-ben azok között volt, akik megakadályozták, hogy a visszavonuló németek felrobbantsák a pécsi erőművet. Ez is hozzájárult, hogy a munkásmozgalom és az új hatalom fontos megbízásokkal látta el. Az 1950-es évek második felében nehézipari miniszterhelyettesként játszott fontos szerepet az ország ipari fejlesztésében. Ebből egyenesen következett, hogy amikor a kormány Gazdasági Bizottsága 1958-as állásfoglalása alapján 1959-ben az a döntés született, hogy Százhalombattán kell felépíteni a Dunamenti Hőerőmű és a Dunai Kőolajipari Vállalatokat, 1960-ban Csenterics Sándort nevezték ki a Dunamenti Hőerőmű Vállalat (DHV) igazgatójának.

 

Az első kapavágástól ő irányította a beruházást. Az anekdota szerint, amikor a szakemberek sokáig tanakodtak a helykijelölésnél, Csenterics Sándor a földre vágta a sapkáját és azt mondta: "Itt lesz az erőmű!" A DHV több szakaszban épült: az első 1960-1968-ig, a második 1970-től 1976-ig tartott. Csenterics Sándor igazi munkásigazgató volt, igyekezett mindenütt jelen lenni, az egyre bővülő dolgozói állományt személyesen ismerte, segített mindenkinek, aki megkereste problémájával. Naponta végigjárta az üzemeket, gyakran kerékpárral, és amit tapasztalt, megbeszélte vezetőtársaival. A vállalat és környezete érdekében gyakran felhasználta kiterjedt személyes kapcsolatait. Együttműködött a község, majd város vezetőivel, segítette a városiasodást. A DHV dolgozói számára szociális létesítményeket - bölcsődét, óvodát, szállót, sporttelepet, Balatonkenesén üdülőt - biztosított.

 

1975-ben vonult nyugdíjba, de még egy évig, amíg a DHV építésének második szakasza be nem fejeződött, tanácsadóként segítette a beruházást.

Munkájával, emberségével kiérdemelte az erőmű dolgozóinak és a város lakosságának megbecsülését.

1982. július 23-án halt meg. A város önkormányzata, emlékezve múlhatatlan érdemeire a város fejlesztésében, 1999-ben róla nevezte el a 6. számú főútról az erőmű mellett a városba bevezető utat.

 

Csokonai Vitéz Mihály, a felvilágosodás legjelentősebb, legsokoldalúbb költője 1773. november 17-én Debrecenben született. Apja, aki borbélymester volt, korán meghalt, s édesanyja nehéz anyagi körülmények között taníttatta a debreceni kollégiumban. Tanárai hamar felfedezték tehetségét. Már fiatalon közéleti verseket írt, amelyeket Kazinczy Ferencnek is megmutatott, aki a további versírásra biztatta. (Magyar! Hajnal hasad!; Az estve, Konstancinapoly) Színműveket is írt, amelyek közül a legjelentősebb "A méla Tempefői", amelyben a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát és a költői pálya kilátástalanságát mutatta be. 1794-ben a kollégiumban a poétai osztály tanítója lett, de felvilágosult szemléletű oktatása miatt 1795-ben kizárták az intézményből. Pesten, Pozsonyban, majd Komáromban próbált pártfogókat keresni, de nem járt sikerrel. 1797-ben Komáromban ismerkedett meg egy gazdag kereskedő lányával, Vajda Juliannával, hozzá írta a híres Lilla-verseket (Az esküvés, A Reményhez, A boldogság, Még egyszer Lillához). Míg állás után járt, kedvesét a szülei máshoz adták feleségül. Ezután somogyi barátainál időzött, ekkor írta a "Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon" című vígeposzát. Népköltészeti ihletésű verseket is írt (Szegény Zsuzsi a táborozáskor, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz). 1799. májustól 1800. márciusig a csurgói gimnázium segédtanára volt, majd visszatért Debrecenbe. Terveit nem tudta megvalósítani, nehéz anyagi körülmények között élt, tüdőbetegsége is kiújult. Műveinek sajtó alá rendezésével foglalkozott, támogatókat próbált szerezni. Egy nagyváradi temetésen búcsúztató verset mondott, megfázott, tüdőgyulladást kapott, amiben 1805. január 28-án Debrecenben meghalt.

 

(További cs betűs elnevezések: Csalogány, Csillag, Csodaszarvas, Csónakos utcák)