Világvégi Boszorka pontosan a világ végén lakott. Egy arasszal se messzebb, egy arasszal se közelebb. Épp ott, ahova mindenki a világ végét gondolja. Túl az Üveghegyen, az Óperenciás tenger partján éldegélt időtlen idők óta egy kicsi, takaros kis házikóban. Nem tartozott a gonosz boszorkák közé, ezért is száműzte őt a Boszorkatanács a világ végére. Őseitől csak annyit örökölt, hogy pillanatokon belül képes volt felfortyanni bármilyen apróságon. És úgy maradni sokáig. Felfortyanva.

 

Minden baj akkor kezdődött, amikor ő és Idő apó összevesztek valami bolondságon. Hogy mi volt az a bolondság, arra már senki sem emlékszik, mindenesetre ők ketten azóta nem beszéltek. Nemcsak, hogy nem beszéltek, de egymásra sem néztek. Igyekeztek még csak nem is gondolni a másikra. Na, ez azért nem ment könnyen, mert Világvégi Boszorka szinte megállás nélkül Idő apóra gondolt. És fortyogott és pukkadozott és dühöngött egész nap. "Mégis, mit gondol magáról ez a vénember? És én még azt hittem, hogy jóbarát! Na, de tőlem most jól megkapta a magáét! Akkor lássam legközelebb, amikor a hátam közepét!"

 

Ilyen szörnyűségeket gondolt magában, és ha épp nem jutott eszébe, hogy miért is kéne haragudnia, akkor – csak, hogy erősítse magában az érzést - ezt mormolta félhangosan az orra alatt: "örök harag, csutkadarab, míg a kutya meg nem harap!" Ettől egy kicsit megnyugodott, de aztán újra kezdődött a fortyogás meg a pukkadozás.

 

Pedig azelőtt ők ketten nagy barátságban éltek. Idő apó mindennap meglátogatta Világvégi Boszorkát, először hajnalban, hogy együtt nézzék, amint előbukkan a Nap a hegy mögül, aztán alkonyatkor, amikor hatalmas narancsszínű labdaként a tengerbe gurul, és persze napközben is, ha másért nem, hát egy kicsit lábat lógatni kedvenc sziklájukról az Óperenciás tenger hűvös, tiszta vizébe. Amit pedig el nem szalasztottak volna a világ összes kincséért sem: minden évben együtt töltötték a karácsonyestét. A világ végi időjárásról tudni kell, hogy nincs túl nagy különbség az évszakok között. A nyár nem túl meleg, a tél nem túl hideg, hó pedig még csak mutatóban sem hullik soha az Óperenciás tenger partján, ami csupa szikla és kavics és homok, ameddig a szem ellát. Világvégi Boszorka az erdőben, fák közt, nagy zöld rétek ölelésében érezte igazán otthon magát, sokkal inkább, mint bárhol a világon. Ezért is várta egész évben a karácsonyt annyira, mert tudta, hogy Idő apó ilyenkor valami különleges ajándékot szán neki.

 

Legeslegjobban azt szerette, amikor hóval borított fenyőerdőbe röpítette el, ahol aztán addig sétáltak kéz a kézben a behavazott fák között, míg az orruk egészen pirosra nem fagyott a hidegtől. Ideje hazaindulni, mondta ekkor Idő apónak, aki, bár szégyellte bevallani, de az egész karácsonyban a hazaindulást várta legjobban, mert tudta, hogy otthon vacsora várja. A világ legfinomabb tökfőzeléke. Világvégi Boszorka nem tartozott a legügyesebb szakácsnők közé, de tökfőzeléket főzni, hát ahhoz igazán értett.

 

Azon a napon, amikor összevesztek, Világvégi Boszorka elhatározta, hogy ő ugyan többé nem tartja magát az idő múlásához. Hajnalban feküdt le, alkonyatkor ébredt, az éj közepén ebédelt. Néha, hűvösebb, szürke, téli napokon kihajolt az ablakon és így szólt (jó hangosan persze, hogy Idő apó bárhol is jár, meghallja): "Ej, de szép meleg nyarunk van!" De a legrosszabb az volt, hogy az ünnepről egyáltalán nem vett tudomást többé. Karácsony napján lement a partra, és - szemöldökét összevonva, homlokát ráncolva, mert haragudni egy pillanatra sem felejtett el - kavicsokat rugdalt maga előtt, vagy lapos köveket hajigált a vízbe egészen sötétedésig, amikor már alig állt a lábán a fáradtságtól.

 

A dolog úgy áll, hogy sokáig haragudni még a kavicsrugdosásnál-hajigálásnál is fárasztóbb munka, jól kimerítheti az embert, még akkor is, ha az illető igencsak haragtartó ük- és dédnagyanyákkal büszkélkedhet. Így volt ezzel Világvégi Boszorka is, aki egy idő után alaposan elfáradt. A szemöldöke izomlázat kapott már attól, hogy állandóan összevonva kellett tartani, a homlokát is egyre több ránc barázdálta, mert hiszen mégse lehet kisimult homlokkal mérgelődni. És akkor még nem is beszéltünk a szívéről. Mintha minden dobbanásnál apró darabok hasadtak volna le róla. Nagyon fájt. Nem úgy, ahogy a torkunk vagy a fogunk szokott, annál sokkal, de sokkal sajgóbban. Ráadásul lassan kezdte elveszíteni a múltat. Mindazt, ami volt. Emlékezett ugyan még a hajdanvolt karácsonyokra, amikor óriásra nőtt fák között, térdig érő hóban gázolva lépkedett Idő apó mellett, de ezek az emlékek már alig pislákoltak benne. Egyik ablakából az Óperenciás tenger végtelenbe vesző hullámait látta, a másikból pedig az Üveghegy égbe vesző csúcsát. És ettől még időtlenebbé vált minden. Várakozni valamire, az általában jó dolog. A régi, szép időkben, amikor a karácsonyra várt, már a készülődés is boldog örömmel töltötte el. De mivel egy ideje már nem volt mire várnia, a sok szomorkodástól Világvégi Boszorka igazi világvégi hangulatba került. Majd' elemésztette őt a bánat. Az egyetlen, amit nem bánt, hogy az emlékekkel együtt a haragja is elmúlt, s ahogy ez lassan elcsitult benne, úgy kezdett egyre többet álmodni. Naplementéről, szikrázó hóesésről, magasra növő fákról. És ez volt az ő nagy szerencséje. Az álmai. Mert Idő apóról tudni való, nemcsak arról gondoskodik, hogy szépen teljen az idő, egyik nap a másik után, hanem ő az álmok őrzője is. Azt ugyan nem befolyásolhatja, ki miről álmodjon, de a nehéz álmokra békés ébredést küld, a szép álmoknak pedig segít, hogy beteljesedhessenek. Amíg Világvégi Boszorka a dühével volt elfoglalva, nem jutott ideje az álmokra. Most viszont Idő apó végre azt tehette, amire már régóta vágyott. Elindulhatott az Üveghegyen túlra.

 

Világvégi Boszorka éppen álmodott, amikor valaki bekopogtatott. Kibotorkált az ajtóhoz, szélesre nyitotta és álmosan szólalt meg: "Csípj meg, kérlek... Vagy inkább mégse. Ha ez álom, akkor nem akarok felébredni." Idő apó elmosolyodott: "Ma van karácsony napja, ugye nem gondolod, hogy nélküled ünneplem? Tartsd behunyva a szemed, és add a kezed. Bízd csak rám magad." "Bízom én"- motyogta Világvégi Boszorka. Félig még aludt, amikor elrugaszkodtak a földtől. A hideg, fagyos erdőben aztán gyorsan felébredt. Lépkedtek kéz a kézben a behavazott fák között a szikrázó hóesésben, míg az orruk egészen pirosra nem fagyott. "Ideje hazaindulni – mondta Idő apó –, ha akarod, segítek megfőzni az ünnepi vacsorát." Jóval később, már túl a vacsorán, Világvégi Boszorka békülékenyen megszólalt: "Nem bánom, megbocsátok. De azért mondd, hogy nekem volt igazam." "Persze, hogy neked volt igazad – mondta Idő apó, aki már megtanulta, hogy a barátság nem könnyű dolog, vigyázni kell rá, és békülni is tudni kell - és eztán már mindig így is lesz." És ahogy ott ültek egymás mellett, az üres tányérok fölött, Világvégi Boszorka azt kívánta, bárcsak maradna így minden, ahogy most van. Idő apó ránézett: "Legyen neked igazad" – gondolta, és akkor bizony egyszer csak megszűnt forogni a Föld. Megállt az idő. Épp a legboldogabb pillanatban. És úgy is maradt.

 

(A rajzokat László Ani készítette.)