Se szeri, se száma az ilyen történeteknek. Néha csak vállat vonunk: ez van. Olykor azonban nehéz megállni szó nélkül, ha azt látjuk, hogy érték megy veszendőbe értelmetlenül.
A héten egy nyugdíjas asszony, Égi néni kereste fel a szerkesztőséget. Évtizedek óta városunkban él, sokan ismerhetik, mivel közintézményekben dolgozott. Munkáját, személyét mindenki becsülte, amit nem egyszer hivatalosan is elismertek. Perben, haragban sosem állt senkivel, most mégis hivataltól hivatalig jár, nem tudja, miként védje meg az igazát.
Nem is az igazát, mindössze egy kis virágágyást az emeletes panelház alatt, ahol huszonöt éve lakik. A kiskertet annak idején - amikor még senki se hallott örökbe fogadott közterületekről - egy mindenki által szeretett lakóbizalmi, Pátkai néni ültette és ápolta. Amikor meghalt, Égi néni vette gondozásba az ágyást, részben kegyeletből Pátkai néni emléke előtt.
Ha Égi néni lejött az emeletről megkapálni a kertet, gyakran elkísérte nagybeteg férje is. Megállt a lépcsőházi bejáratnál, nekitámaszkodott a szélfogó falnak és nézte, miként tevékenykedik az asszony. Önerejéből ennél tovább nem is jut mostanában. Ha kórházba kell mennie, minden fordulóban megpihen a háromlábú horgászszékén.
Nem is lett volna ezzel az egésszel semmi baj, de a lépcsőházbejárat mellé, a földszinti lakásba új lakók költöztek, akik úgy vélték, amikor Égi néni kapál vagy a csikkeket söpri össze az erkélyük alatti kertben, Égi bácsi pedig a szokott módon a szélfogó falnak támaszkodva levegőzik, valójában az ő intim, családi életük után szimatolnak, kukkolnak és hallgatóznak a balkon körül.
Egy napon aztán rá is támadtak a kertben foglalatoskodó asszonyra, hogy semmi keresnivalója ott, semmi joga – a huszonöt éve ápolt – ágyásra, amikor pedig Égi néni fájdalmas felháborodásában a rendőrséggel fenyegette meg őket, kilökték a lépcsőházajtón.
Ő aztán elindult az igazát keresni, ment a közterület-felügyelethez és a városi főkertészhez, még a Kormányablakba is, végül azonban azt kellett látnia, hogy hivatalosan nincsen igaza, mert ahhoz a kiskerthez, amely köztulajdon, nincs több joga, mint akárki másnak.
Közben az új szomszédasszony is megjárta a hivatalt, panaszkodott, hogy nincs nyugalma Égiéktől, akik leskelődésükkel, hallgatózásukkal tönkre teszik a nyugalmát.
Égi néni csak égnek emeli a szemét a képtelen vádakat hallva, és úgy véli, lehetnének az új szomszédok alkalmazkodóbbak, hiszen más is tűri három cicájuk garázdálkodását, amelyek sokszor kikaparták a bizonyos kertet, a játszótéri homokozókba piszkítanak és bűzzel árasztják el a lépcsőházat.
Ki tehetne itt igazságot? A főkertész? A közterület-felügyelő? A kormányablak? Ki vállalja fel a cicák kontra virágok ügyét?
Égi néni látta, hogy nagyjából senki, és úgy döntött, ha nincs joga művelni a kertet, füvesítse vissza a hivatal. A főkertész szerint is ez az egyetlen ésszerű megoldás, a város nem vállalhat fel többet.
Szóval virágok mennek, cicák maradnak. Ez a történet vége, kicsit szomorú.
A lakótelepen egyébként nincs olyan háztömb, amely körül ne lenne örökbe fogadott közterület. A kiskerteket jellemzően nem a lakóközösségek, hanem egy vagy két idős nő gondozza. Többségük semmilyen önkormányzati segítséget nem vesz igénybe ehhez.